Sok ember vett minket körül,
de szívem csak mosolyodnak örül.
Szavaid hallatán életre keltem,
jövőmben érted tepertem.

Mára már csak a bánat maradt
sírógörcs ontja szomjamat.
Nem hiszek többé szívem zajának,
nem akarom elhinni, hogy ez maradt utánad.

Hol rontottam el vajon?
Ezen sokat gondolkodom.
Gyötörnek az érzések,
engem vajon ki ért meg?

Nekem is kell a szeretet
belső énem ordít most veletek.
Kívülről sajnos te nem látsz be,
nem érted miért esek itt össze.

Törött szívem vígaszt nem talál,
aludni sem akarok nélküled már.
Vágyom arra hogy megölelj,
helyette csalódva alszok el.

Hazudhatnék most neked
Szeretve szerettelek,
Mindenemet feladtam volna,
Ha két szép szemed enyém volna.

De ez már csak áhítat,
Keresem a válaszokat.
Nem értem a döntésed,
Miért nem próbáljuk újra meg?

Ennyire rossz ember lennék ?
Mit veszíthetek még?
Az élet is csak van, de nem ad semmit
Legyen már vége, az istenit!

Dühöngő haragom beszél helyettem,
Bár ne lettél volna mellettem.
Észrevehettem volna,
Hogy a szíved mi nyomja.

Tehetetlen voltam mikor rájöttem
Nem látlak már az életben.
Új dolgok felé mentél
Engem meg itt felejtettél.

Sajnáltassam még itt magam?
Hiába, úgysem hallod meg a szavam.
Túl leszek valaha ezen?
Nem értem a gondolat menetem.

Túl akarok lépni rajtad!
Érezni egy női ajkat.
Szerelembe esni egy lélekben,
Ki mászni eme gödörből egy életre.

Aranyfényben fürdő nyárfák
sorakoznak peckesen,
őszi pára csókjaitól
kéreg csillan nedvesen.

Egér surran az avarban
öjv nézi a magasból,
táncos lábú őz hajol le
szürcsöl a kis patakból.

Szeretettel nézek körbe
leülve egy fatönkre,
hogyha egyszer meg tehetném
itt maradnák örökre.

Sutba dobnám kipárnázott
zaklatott életemet,
itt csodálnám csillag szülte
fénylő éjjeleket.

Mint égről földre hulló
lázadó csillagok,
attól tartok egyszer én is
egyedül maradok.

Kihűlt csillagot már régen
elhagyta a fénye,
mélysötétbe levetődve
burkolódzott éjbe.

Míg körülöttem fényükkel
ragyognak a lelkek,
szeretettel elborítva
társaimmá lesznek.

Ha mellőlem ők majd egyszer
végleg eltávoznak,
örök csendben a már elhalt
szavak visszhangoznak.

Szedtem már életemben sok rózsát,
illatoztam bimbódzó virágát.
Bánat nélkül nincs öröm sohase,
megszúrt már alattomos tövise.

Szerelemnek társa lett a féltés,
megtalált engem is kísértés,
fogd hát óvatosan meg a rózsát,
szeretetre váltva hervadását.

Elnyomó ölelésben élni
sohasem tudott e büszke nép.
Gyáva a süllyesztőben végzi,
lebegett felette a jövő kép.

Ifjak serege erőt merít
szeretett haza sóhajából.
Szívet hazaszeretet hevít,
nem hajol meg gyávaságból,

Döngő léptű idegen sereg
tapossa hazánk dús földjeit.
Szemben velük hazafi tömeg
vívja élet – halál harcait.

Ha összefog az egész ország,
hazaszeretet húz rá vértet.
Megtanulja az egész világ,
nem igázhatja le e népet.