Nem is volt szép, és nem is volt jó,
akadt volna tán jobb nekem,
nem is értem, hogy mért volt bennem
olyan végtelen szeretet.

Mért nem láttam a vészjósló árnyat
elborulni a szemeden,
hiszen ott volt a tekintetedben,
és én nem vettem észre sem.

Azt láttam csak, mit látni akartam,
kékséget, melyben elveszek,
szemed fénye, mint gyöngyöző vízcsepp,
Úgy gördült le a szívemen.

Nem is értem, hogy mit szerettem
benned meg olyan hirtelen,
mintha a villám csapott meg volna,
s megrezegtette mindenem.

Nem is értem már, hogy az a szikra
mért hűlt ki olyan hirtelen,
kegyetlen perc volt, míg átgázoltál
annyiszor bántott lelkemen.

Most itt vagyok. Könnyektől ázva,
burokba zártam szívemet,
hogy ne törjék össze soha többé,
légy mással boldog! Ég veled!

Voltam már fent és voltam már lent is,
néha az élet mostoha,
próbára tesz és mázsás súllyal
földig húzza a vállamat.

Néha megrogyok. Majd felállok,
ugyanúgy, ahogy máskor is,
ember vagyok, és néha gyönge,
de tudom: Isten jó, s megsegít.

Minden nehézség egy – egy próba,
mégis kiállom szüntelen,
erős vagyok és talpra állok!
Nem fog ki rajtam semmi sem.

Amíg a szívem dobban, lázad,
s ily sok benne a szeretet,
nem engedi, hogy összetörjek,
s begyógyítja a sebhelyet.

Mert még szeretni, élni vágyik,
s érzem: már sokkal könnyedebb,
hiszen ezernyi dolgom van még,
amely vár reám idelent.

Gyönyörű volt, akár egy álom,
mind az, mit képzeltem veled,
gyönyörű, mit arany tollal
színesre festett a képzelet.


Gyönyörű, de rá kellett jönnöm,
mind az, mit elhittem neked,
hazugság volt. Most rideg minden,
s nem találom a helyemet.


Kihűlt szívemben néma gyász van,
s a könny, mely lelkemről pereg,
eleven sebként sajdul bennem,
aztán elmúlik hirtelen.


Időm kevés, és nem akarom már
rád pazarolni, mert lehet,
azt dobom el, ki csöndben, némán,
tiszta szívéből szeretett.


Néha még itt vagy álmaimban,
de többé nem leszek veled,
messze tűnök, hol talán egyszer
rám talál még a szerelem.

Cipelem az élet keresztjét, csoszogva botorkálok.
Hiszem, hogy vinnem kell… ha állok, csak esőn ázok.
Segítenék én másokon is, mint szamaritánus,
De magam is rászorulnék, mint meglőtt ulánus.

A lélek is küzd, kavarog benne a jó és a szépség,
De külhatások érik, irányítják, mi mind fékség.
Visz előre a HIT, REMÉNY és SZERETET.
Egy van… becsüljük meg ezt a rövid életet.

Vecsés, 2013. január 27. – Kustra Ferenc József

Valentin napi vallomás kedvesemnek…

Őrjítő vágyam hajt, Fruzsina,
Őrjítő vággyal találkozna.
Szeretetnek fénye,
Neked… tőlem kéne?
Ez lehetne mindkettőnk vágya.

Vágy! Vágylak elégtelenséggel.
Biz’! Hiányzol fölségességgel.
Ó, egyek lehetnénk,
Ezt együtt éreznénk.
Lelkünk tele lenne szépséggel.

Álmodom: tartasz karjaidban.
Álmodom: pezsgek a vágyadban.
Idő lelassulna…
Idő befogadna.
Ó, ha megjelennék álmodban.

Vecsés, 2021. május 2. – Kustra Ferenc József – íródott: Valentin napra, romantikus LIMERIK csokorban.