Rossz útra tévedtem, világ csúfja lettem.
Szép út állt előttem, de nem azt követtem;
Nem adok, nem hajtok semmit a világra,
Bolond célok után rohanok zihálva,
Bolond célok után álmodozva, balgán -
Így beszélnek rólam minden utca sarkán,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem,
Azok tettek azzá, akiket szerettem.
Üres lett a szivem, üres lett utánok,
Betöltötték kínzó, messze űző álmok.
Álmok rabja lettem, csak álmokért élek,
Egy mámoros álom lett nékem az élet,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Tudom, hogy szeretett, tudom, hogy szeret még,
Pedig én dúltam fel nyugodalmát, csendjét,
Énbennem csalódott, értem fáj a lelke,
Én pedig rohanok balga küzdelembe
Diadalt aratni. Milyen dőre álom,
Pedig hozzá kötve életem, halálom!
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Igazságért küzdök, tudom, hogy hiába;
De ha harcba szólít szívem minden vágya,
Mit tehetek róla? Tán az örök végzet
Rótta rám e kínos, bús kötelességet
S én csak mint vak eszköz teljesítem s várom,
Mig kidülök s lesz más, ki helyembe álljon,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Eladtam már magam, nem magamnak élek,
Nyugalmat, pihenést már nem is remélek,
Lelkem lett a küzdés, szívem lett az álmom,
Szívemet keresem, amíg megtalálom,
Egy új Ahasvérként bolyongok örökre,
Míg lerogyom holtan egy útszéli rögre,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

A felhő sem olyan, mint nálunk
És milyen más az őszi fény!
Nem csókol oly megejtő csókkal,
Mint ifjuságom szép helyén.
- Milyen az ősz? Olyan bűbájos
Álomba ringat most is ott?...
Megkérdeném, de messze vagytok
Százszor irigyelt boldogok.

Megkérdezem magától, édes:
Milyen az ősz? Oly szép talán,
Mint mikor egymásról álmodtunk
Sok fényes tündér-éjszakán?
- Milyen az ősz? Az őszi rózsa
Nem hervadt, szép, mint egykoron,
Amikor együtt nézegettük
Elábrándozva boldogon.

Az őszi rózsa olyan szép volt
Akkor; most is emlékezem,
Hogy féltünk a korai dértől,
Ha nézegettük kettesen.
Az őszi rózsa s mi szerelmünk
Milyen hamar elhervadott...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
A nap még most is úgy ragyog?

Hogy ragyogott! Hogy szórta fényét
Magára, édes és reám,
Az az ősz volt a legszebb s maga
A legszeretettebb leány.
Ha eszembe jut, oly fájdalom
Égeti most is lelkemet...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
Annál szebb - érzem - nem lehet!

Itt hűvös ősz van. Lehullott már
Az első, hideg őszi dér,
Lemondani tanít a hulló,
Búcsúzó, sárgult falevél...
Az én szívem is rideg, fásult,
Csak néha sóvárg és beteg...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
Óh írja meg! Óh írja meg!...

A király ünnepét fogom énekelni,
Mikor összegyűltek a dal fejedelmi
Fényes Visegrádra, Mátyás udvarában,
Díjért, dicsőségért nagy versenyre kelni.
Oh lantom! ha értél valamit korábban
Ha egy szikra lélek volt az asszu fában:
Most, igazán most kell magadér' kitenned
Mert nem szabad nevét hiába fölvenned.

2

Nem mondom, hogy zengjed győzelmes csatáit -
Ki merné feszítni énekét odáig!
Ő békében is nagy... vajha békenapján
Érjenek nyomába egyszerű nótáid! -
Andalog, andalog a történet lapján
S felszökken a lantos, hangszeréhez kapván:
De meg' alácsügged szíve, szeme, karja;
Mintha mondaná, hogy: "Ki meri? ki hallja?..."

3

Ki meri? ki hallja? és talán: ki bírja...?
De engem eléget szégyen rozsda-pírja,
Hogy időmhöz képest oly keveset tettem
És hogy az én könyvem még nincsen megírva.
Állj meg, élet napja, oh állj meg fölöttem,
Csak míg ezt az egy dalt szépen elzöngöttem!
Azután nem bánom, hadd jőjön az este:
Édes lesz a harmat, mely sirom megeste. -

4

Ama fényes időt hozom említésbe,
Mikor a nagy király bevonúla Bécsbe.
Lobogók lobogtak száz diadal-íven,
Száz harang némult el az ágyudörgésbe'.
Csillogó követség, hódolatra híven,
Üdvözölte Mátyást, győzödelmes néven,
S a bámuló népnek, bár látott elégszer,
Csaknem elvakítá szemeit az ékszer.

5

Legelül vivék a győzelem tanúit,
Fegyveren, zászlókon a harc koszorúit;
Azután a síp, dob, tárogató zenge,
S diadal dagasztá a kürtök szarúit.
Azután egy őrhad; azután a gyenge
Bécsi szűzek hosszú, ünnepélyes rendje;
Aztán a királyné, vert arany hintóban;
Országot ér, ami rajta ragyogó van.

6

Nem messze a király egyszerű köntösben
Lovagol. De előbb ott menének közben
Aranyos apródok, mind ifju növendék,
Hercegek és grófok fiai legtöbben.
Majd a holló címert hordozó leventék
Mátyás közeledtét kürtszóval jelenték;
S valamennyi ország címere, zászlója
Hirdeté, hogy ímhol nagy uralkodója.

7

Ott a négy ezüst csík szép vörös mezőben,
Látszik, hogy piros vér megáztatta bőven,
De a hét oroszlány nincsen immár közte
(Hét magyar vezérünk) mint egykor-időben.
Hanem ott az András érseki keresztje,
Jeruzsálemnél azt ő maga szerezte.
Mindez ábrázolva mesterül egy képen,
S Hunyadi hollója gyűrüvel középen.

8

Ott lebeg Csehország büszke oroszlánja,
Jóllehet mérgében a nyelvét is hányja;
Koronás fő három, mellyel bír a dalmát;
S a szomszéd horvátok egyszerű kockája.
Kardos kar jelenti Ráma birodalmát,
Vadkan feje s négy hold a szerbek uralmát;
Hármas koronával Gácsország dicsekszik,
A szerémi szarvas zöld fa tövén fekszik.

9

Hát ama nap és hold, a hét sziklavárral
S aranyos mezőben a turul madárral?
Te vagy az, te vagy az, gyöngy kis ország, Erdély!
Aztán a bolgár föld a három agárral.
Azután Etelköz, melyet ősi kard-él
Szerze a Bog mellett, a szőke Szerednél;
Jő Kunország ebe, s a moldvai marha,
S Havas-el hollója, kis keresztjét tartva.

10

De ki győzze mindazt sorra énekelni:
Elmondani is sok, hát még véren venni! -
A király azonban egymaga kiválik,
Mert csupán őrajta nincs ragyogó semmi.
Fegyver-öltözetje, felburkolva állig,
Annyi drágaság közt egyszerűn barnállik:
De a fényes lélek, mint egy fényes felhő,
Homlokán sugároz, mint a nap, ha feljő.

11

Homlokán sugárzik, űl az eszes képen,
Mosolyog az ajkán, lángol a szemében.
Alatta enyeleg harci méne, Kánya,
S mivel oly lassan kell, nem tudja, hogy' lépjen.
Maga az aranypénzt jobbra-balra hányja:
Arany pénz helyett van szeme ragyogványa,
A szelíd kegyesség, a nyájas tekintet,
Melyet a nép közé jobbra-balra hintett.

12

Oldalán egy ifjú lépdelteti ménjét,
Tőle, mint szerény hold, kölcsönözve fényét.
János az, Korvinusz, kinek születése
Nem ismert egyéb, mint szerelem törvényét.
Szeretet! ez bűne, ez lesz bűnhödése
Ha feltámad egykor a nagyok önzése;
Oh! ha mint szeretni, úgy tudna gyülölni:
Nem látna idegent atyja székin ülni...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Szavak, akiknek Főbusza volt Vitéz
S gazdag pillangó-szárnyakat adott,
Szavak, ťszárnyatok bársonyára
Szedegessetek violaszagot,
Midőn felröpködtök Őt dicsérni.

Ő volt honjában legbujdosóbb magyar,
De fényküllőzött fél magyar eget
S elhagyhatták remények, Lillák,
E bús legény tréfált és szeretett
S dalolt, mikor már sipolt a melle.

Sohse tompult el elméje, sem szive
S bár lét-nem-léten töprengett sokat,
Kandi vérrel járt Pán nyomában
S megleste a fürdőző lyányokat
Szomjas nyáron berkes patakpartról.

Gyepedző sírján, úgy, amiként Hafiz
Sírján szűzekkel Ő tartata tort,
Zilálja csókos lyány rózsáit
S öntse víg ifju a tűz-buja bort,
Mintha Csokonai úr csak aludna.

Csókoljuk jól meg az ő ifju szivét,
Csiklandós, szép szív volt s ma is meleg
S ha bágyadás nem ült szivünkre,
Kiszállnak a finom, friss kellemek
Vitéz Mihály gyepedző sírjából.

Im, itt a kor már, melyben fölötte is
Egy hív magyarnak lantja kacag, zokog,
Itt a tapsos, föltámasztó nap,
Vitéz sírján ébredt vidám okok
Röpítnek ki bennünket a Télből.

Mint lenge párák éjjeli csillaga
Indult el Ő s, ím, kövült Nap leve
S a debreceni Nagyerdőre
Éppen úgy tűz káprázatos heve,
Mint finnyás népére Pest-Budának.

Kartács-világban élünk, bizony igaz,
De Vitéz tudta: ez lesz a világ
S ha nem sokat segít Botond-bárd,
Ma is virág és kard is a virág
S Bizánc-kaput vág be egy vitéz csók.

Mindig, vitézek nemzete volt nevünk,
De valánk búsak és szerelmesek,
Ám lelkünk nem volt Élet-járó,
Csupán tán a Halálnál kevesebb,
Miként a Vitéz Mihály úr lelke.

Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott
S a mi fájásunk volt az, ami fájt,
Ébresztésünk ne fájjon néked,
Csokonai, híres Vitéz Mihály,
Mindnyájunknak atyánknál atyábbja.

Te, pátriárkák ős-deli sarja, Te,
Ki fogod mindig Lillád derekát,
Öleled e kis magyarságot,
Te örök, ó s új hunn poétaság,
Óh, ébredj, valahányszor ébresztünk.

A szombathelyi táborban, 1797

Él még nemzetem istene!
Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz!
Állsz még, állsz, szeretett Hazám!
Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed!
Méltán búslakodám előbb,
Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz,
S régen félt veszedelmidet
Rád húzzák netalán majd buta korcsaid.
Hálá! mást mutat e sereg,
Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül.
Nem szállt Trója alá soha
Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély
Zászlóit nem emelte volt
Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán.
Csak sast nemzenek a sasok,
S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.
Thétis nagy fia sem maradt
Chironnál, mikoron hadra veté szemét:
Árpád vére se hűlhet el,
Ámbár rég heverész a puha pamlagon.
Nézd: most felköti fegyverét,
Csákóján lobogó kolcsag emelkedik.
Buzdító katonás ruhát
Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez.
Majd kardjára felesküszik,
Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika
Búsult tigrise, amidőn
Ordít kölykeiért, s körme viaskodik.
Majd felkelnek alattad is,
Ó József! nagyanyád, Trézia bajnoki,
S bátran mégy, szeretett vezér,
A jég-Álpeseken s Ádria öblein. -
E nép nem gyülevész csoport,
Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze.
Önként áldoz az életet,
S horgas kardja kövér hantjaiért hasít.
Míg hérói biborsüveg
Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga,
Eszterházy, dicső magyar!
Míg győző eleid pallosa combodon
Csattog: győzni fog a magyar,
S Andrásnak ragyogó napja le nem menend!

[1797?]