Vágyódás!!

Vágy egy édes érzés mi hatalmába kerít...
Ha vágysz valakire/valamire teljesen legyengít...
Addig nem nyugszol míg el nem éred célodat...
Mindent megteszel csak teljesítsék vágyadat...

Vágy mi benned él kínoz szüntelen...
De van mikor helyzet kilátástalan reménytelen...
Olyankor szíved majd meg hasad...
Kegyetlenül rosszul érzed magad

Hisz szenved lelked untalan...
Érzed ilyenkor minden bizonytalan...
Elfog a kétség a kínzó félelem...
Vajon miért nem sikerül semmi énnekem?...

Jár eszed peregnek fejedben a gondolatok...
Mit rontottam el élettől mért kudarcot kapok?...
Nem vágyom ékszerre pompára palotára...
Csak szeretetre figyelemre boldogságra...

Nem vagyok nagyra vágyó nem akarok sokat...
Mért nem teljesítik hát szerény vágyaimat??...
Fáj sajgó szíved nem érted már az életet?...
Más mindent megkap én mért nem?várod a feleletet...

De sajnos hiába vársz,nem jön rá felelet...
El kell fogadni kérdésedre választ magadban leled...
Szenvedés életed nem teljesülnek vágyaid?...
Gondolkozz el ezzel nem csak te vagy így...

Vágy kevés én tudom,sokat kell tenned érte...
Nincs jó tündér sajna csak a mesékbe...
Az élet valóság,nem álom és nem mese...
Az élet kemény nem hullik öledbe semmi se...

Ha mindent megtettél mégsem teljesülnek Álmaid...
Vigasztaljon a tudat nem csak te érzed így...
Tanácsom:Küzdj ne add fel a reményt...
Én is küzdök s befejezem e vágyakkal teli regényt!!:-)...
Saját versem!!

Kis templom, zsámoly, eldugott sarok,
Máma, úgy érzem, sírni akarok,
Elindultam, mert bánt a durva harc,
Előttem síró, szent krisztusi arc.
Imádsággal űzném el a csöndet,
De szemeimből hullnak a könnyek
És én nem vártam tudom hiába:

Nap simította aranyos mezőn
Jött, és kezében kenyeret hozott.
Lépésén titkos rózsák fakadtak,
Lelkének harangja harangozott.
Olyan volt mint királyok királya
Pedig korona nem volt a fején,
Szeretet lámpása volt kezében
Harangzúgás közt jött, csak jött felém.

Keresni jött egy bús álmot itten
Avagy talán inkább az életet?
Mert hiszen mi az élet valóban?
. . . Álom, mely sohase teljesedett.
Egy vágy, amit megálmodunk egyszer
S aminek azt a nevet adjuk: "cél" . . .
Ami után fújva rohanunk el
Amíg az utunk végére nem ér.

Amíg a karunk, kérges két kezünk
Harcol, és kínlódik, az élet csatán,
S amíg a végszót el nem sóhajtjuk
Lecsukódó szemmel: "Édesanyám . . ."
Kis templom, zsámoly, eldugott sarok
Ma és örökké sírni akarok,
És hogyha bánt majd a durva harc
Eljön értem a Krisztusi arc . . .

Amerre én járok, összesúgnak a fák,
Nem dalolnak tovább a dalos madarak
És én mégis érzem, van kinek szívébe
Én hozom meg ősszel az új napsugarat.

Amerre én járok, elhervad a rózsa
Elfordul tőlem a lomb, a fa, a virág
Mégis érzem, tudom egy élő embernek
Szemében én vagyok az élet, a világ.

Amerre én járok, mindig sugdolódznak
És elfut előlem az állat is félve,
Mégis van valaki, akinek én vagyok,
Az öröm, a bánat, a fény a szemébe.

Amerre én járok, terhes a levegő,
Elhallgat az ének, a beszéd a zene,
Mégis itt a földön, örzőangyalomként
Valaki rám vigyáz, én vagyok mindene.

Ha hozzá elmegyek tavasz lesz az őszből,
Sötétbe fényt hoznak vidám napsugarak,
Szívébe néki én vígalmat teremtek.
Lelkének kínjában én hozom a nyarat.

Otthon melegében megcsókol, melenget,
Táplál minden jóval, vigyáz rám gondosan
Fekete szememben sugarakat talál,
S mesél nekem arról, aki egyszer voltam.

Az ő szeretete mindenre leplet tesz:
Bűnre, csábításra, bajra szenvedésre,
Mégis tudom, hogy én vagyok a büszkeség
Anyámnak gyönyörű, ragyogó szemébe.

Kedves, jámbor olvasóm!
Hogy megsebzett az élet,
Abból tudomvan részed
Velem együtt mondhatom.

De ha gyógy írt venni mégysz,
Sajgó, vérző sebedre,
Végy jó könyvet kezedbe,
Ezzel helyes utra lépsz.

S ha forgatod lapjait,
Meggyógyítja bánatod,
Mert innen már láthatod
Egy szebb jövő napjait.

S kisérjen bár utadon
Gyűlölet vagy szeretet;
Célodhoz csak ez vezet
A legnagyobb hatalom . . .

Lement a nap. A vadvirágos róna
A távolban az éggel összefolyva
Pihenve hallgat. Fenn a kék egen
Aranyszemek nyilnak ki hirtelen
És csókot hagyva levelen, galyon,
Szeliden jár az esti fuvalom;
Tova suhan a csendes éjszakába,
Az ismeretlen, álmodó világba.
Béke a földön, szeretet az égben,
Nyugalom a rejtelmes messziségben . . .

Egy sátor áll a pusztán egymaga,
Körülveszi a csendes éjszaka.
Körös-körül a szabad ég alatt
Földönfutó czigányok alszanak.
A sátorban az asszonyok, a gyermek,
A férfiak az ég alatt hevernek.
Aluszik mind. Csak egy fiu van ébren,
Kopott hegedüt szorongat kezében;

S amig a fényes csillagokra néz.
Sóhajtása az éjszakába vész;
- Oh, mért vagyok a puszták vad lakója,
Hol nincs a dalnak senki hallgatója?
Dalaimat az éjnek játszom el
És nótáimra senki nem felel.
Minek a nóta, ha nincs a ki értse,
Ha nincs a ki egy jó szót adjon érte.
Csak az az árva, a ki hegedül
S ő maga sir csak rajta egyedül . . .

- Hallgass kölyök! kiált egy hang reá,
A nótáidat nincs ki hallaná?
- Kinek akarsz hát húzni te fiu,
Ha életed, keserves, szomoru?

S egy vén czigány a fiuhoz huzódik,
Oda hever és halkan sugdosódik:
- Hisz éltem én a fényes városokban,
Hol nóta járja éj-nap szakadatlan.
Parancsoltak urak és czifra dámák
S én huztam egyre, huztam a nótáját
Mindenkinek, a hogy parancsolt, rendre
Hullott a pénz marékkal a zsebembe.
Ugy száll a mult rám, mint egy boros álom,
Soh' sem lesz olyan dolgom a világon . . .
De devla tudja, hogy mi lelt ott engem,
A kóbor lélek ágaskodott bennem!

. . . És egyszer csak elémbe tünt a puszta,
A délibáb, a csorda gémes kutja.
Előmbe tünt a sátor, a szekér
A koldusbot, a keserves kenyér,
Hegedüt, vonót csendesen letettem
És utamat a sátrak alá vettem.
A puszta hivott, - nékem jönni kellett
És ott hagytam a fényes czifra termet.

Visszahiv az majd téged is gyerek,
Ha le is nézed, ha meg is veted,
Akármilyen a dicsőségnek utja,
Csak visszatérsz, ha visszahiv a puszta . . .

Maradj a pusztán, mert a puszta hü!
Hiába itt se sir a hegedű.
Van a ki hallja, van a ki megértse
Barna leány virágokat szed érte,
A jó kedvedet pénzen nem veszik,
ÉS akkor huzod, hogyha jól esik . . .

Csak huzd a nótát ingyen a szegénynek,
Szabadságvágyó, sátoralja népnek.
Csak huzd a nótát és ne kérdd, kinek,
Könnyebb lesz tőle, hogy ha bus a szived.
A ki a mienk, a ki itt ragad
Nem ismerik, éhen vész - de szabad!