Tőlem egy évtizeddel korábban talált rád az élet,
hamarabb koptattad a tanterem vaskos, szilárd padsorait,
majd rád talált a szerelem, a szent házasság örök hűsége,
később a gyermekáldás, mennyei pillanat ölelt át téged.

Szürke hétköznapok tolakodva sorakoztak egymás mögött,
állandóság, a megszokás, mindennapok, szép ünnepek között,
álmod legyen mindig igaz, érd el, mit kell, mit a becses szíved diktál,
de ne változz, drága barátom, olyan légy, mint eme percben.

Lelked egyszerűen szép, tiszta szikrákat szór e földre,
bölcs gondolatok övezik derék, sokat látott léted.
Barátságod sokat jelent, nyugalom a nyugtalan világban,
vihartól zilált, örvénylő sivatag nyomában feneketlen oázis.

Gyermekáldás!

Múltamban rejlő szívet facsaró vágy,
Egyre többször felbukkanó elképzelt hangja, oly lágy,
Más emberektől irigyelt oltalom,
Titkon sem tudtam,hogy mit jelent a gyermekáldás fogalom,

Szörnyű érzésektől fojtogatva tettem a dolgomat,
És még nem tudtam hogy Ő,Ő az ki meghatározza mivoltomat,
Egyre többet játszva el a csodaszép gondolattal,
Anyagiaktól való rettegéssel ostoroztam magam éjjel s nappal,

Egyszer csak a semmiből felbukkant a remény,
Elkezdődött az Isten által irányított jövőmet meghatározó esemény,
Életem párjával együtt lélekben felkészültünk a harcra,
Hogy amíg a pocaklakó a kilenc hónap végén ki nem bújik ne essünk arcra

Hosszú hónapokig tartó kemény várakozás,
Nem kívánt betegségektől való félelem a szívünkbe bele vás,
Reményünket a mindeható Istenbe vetve,
A magzatpózba burkolódzott várva várt kincsünket mindentől megvédte,

Mikor aztán elérkezett a mindent eldöntő pillanat,
Az apás szülés közepette a szorongás megmaradt,
De mikor a kis pocaklakó a fényre jőve ordítva felsírt,
eme Isteni csoda útján az életünk könyvébe új fejezetet írt,

Minden, a hónapok alatt felgyülemlett szorongás tovaszállt,
És a megszokott mindennap egy új, boldogabb vágányra állt,
az el nem mondható érzések áradata a családi szálakat összefonta,
A létünkből a szomorúságot a meggyötört gondolatokat kivonta,

Az egészségtől duzzadó elbűvölő kincsünk lett a reménység hajnala,
Méltó lett a szép nevéhez ami így hangzik Nadin Zorka

Kinyílott az aranyeső
Én voltam ma a legelső,
aki kora reggel
locsolkodni kelt fel
Minden szőke, barna lány,
Mint a piros tulipán
Virulva-viruljon
Rózsapermet hulljon.
Íme, itt a kölni
Szabad-e locsolni?

Az esőcsepp épp zuhanni
készült
de megdermedt az ereszen
és furcsán
fényét vesztve
összekapta magát
borzas koronáikat
megrázták a fák,
a szőlő ledobta levelét
s a rozsdaszínű venyigék
közt itt-ott felsikoltott
egy-egy elmaradt oportó szem
megdőlt a krizantém
az őszi rózsa
s mire reggel lett
a kertben rikkancs szelek jártak
karonfogva és hirdették
hogy megjött a tél

Lebontott kontyotok
emlékzuhatagába temetkezni
karotok biztonságát és a csodákat
nem feledve
s az alázat mélységeibe hullva
vergődni didergőn, felsebezve
kikötözve májusi füvekre, fákra
szeles, szerelmes dalokra várva
szótlan siratni titeket
kik felittátok a szívemet, s véremben
szüntelen dobogva
kísértek majd a sirató dombra
Ti anyáim ! szeretőim !
Testvéreim !
örömben , szenvedésben
csupasz kő-vidék a táj nélkületek
fekete-virágos reménnyel
és nincs senki a kapuk előtt !
s a kerítéseken sem szól ki senki !
az éjszakák bénán függnek a tájon
s perceit az idő csak eldübörgi
tehetetlen...
nélkületek csillagom riadtan
verdes tenyeremben
s felnőtt dolgaim között
kirepedezik a fájdalom
Ím így vagyok kitárt karotok
emlékzuhatagába
temetkezve
nézzetek !
marad mi volt: a gyermeksírás
s fölötte a halál öntörvényei
keringenek