Bujkáló hold alatt
Lettünk e föld rabjai.
Szekereink néma csend félelmével
Haladtak untalan utakon.
Ponyvája csattogása messze hallik a végtelenségbe.
Vad gyűlölet ölelte át a tájat.

Bánatos cigány asszonyok sírása hallik
Gonosz bőgő hangja kíséretében.
Az elmúlt idők véres színjátéka
Öli belénk a félelmet,
Múltunkban és jelenünkben
Nélkülözzük Istenünk szeretetét.

Gyenge, harmatos szekereink ébredeznek,
Hajnaltájt vadvirágot szed egy árva lány.
Szenvedéseink Isten ajándéka,
Életünket keseríti.
Gyötrelmes kínjainkon
Haladtak szekereink Európa felé.

A halottak vágányán
Száguldoz lelkem a tiszta ég felé!
Itt hagyom a földön köztetek
A jelenem, múltamat s a jövőt.
Hogy tisztán és boldogan éljetek...
Magához ragad az ősi föld.
A fehér havazás betakarja a felszentelt rögöt,
S én magammal viszem a hideg szobák fala emlékeit
Csontjaim fájdalmain.

Magányosan fut a lelkem a halottak vágányán
A végtelen, tiszta ég felé.
Fájdalmában sír, üvölt a szél az éjszakában.
S valahol felsír egy kisgyermek,
Valamelyik unokám talán?
Olykor a nagy szegénységben
Öröm egy falat kenyér.
A szomorú, téli estéken
Csendes magányában
Havat söpör a szél.

Most még itt vagyok a földön, s írhatom verseim,
Észrevétlen élem unalmas életem.
Majd ha csontjaim kínálom a földnek
Fehér paripán a téli havakon.
A halottak vágányán jön értem a fuvaros halál!
S karjába zár édesen az Isteni halál.
Több milliárd csillagok között
Fénylik majd csillagom
Örök életen át.

Adtál egy halálos csókot,
Az vitt az élettől messzire el.
Most már mindegy, hogy kiben hiszel.
Őszi hajnal vitt el
Minden érzést,
Minden álmot,
Vágyat és örömöt.
Harmatos könnyével ébreszt a nyár,
Távoli dombon
Anyám néz távol éveken át!
Nézi szegény, hogy jövök-e már.
Érzem, hogy nélkülem
Elvérzik ez idei nyár!
Hiába vártok,
Nem jövök már!
Azóta jó anyám elment,
Nem tudott várni,
Nem tudott élni nélkülem egy percet se már!

Hegedűm húrjain fájdalom könnyei hullnak,
Halálos szerelmi bánatom dalain megújulnak.
Kunyhóm közé ástad sírvermemet,
Szívem temetője őrzi hűséggel a szerelmünket.

Virágzó rétek, lenyűgöző népek,
Könnyeimmel áztatott emlékképek.
Csalfa reménnyel hitegetted a szívem.
S te itt hagytál, azóta vérben fürdik a reményem.

Mennyi kincset megadnék én érte,
Hogyha hozzám visszatérne.
Búsan hordozom a bánatom bélyegét,
Hegedűm húrja játssza örök gyászos énekét.

Tarnazsadány, 2021. február 27.

A szememben fény, köröttem csend.
Csak hallanám, hogy mi megy odafent.
Egyedül még, egyedül mindig.
Ki kísér majd el az aranyközépútig.
Itt a fejemben egy látomás.
Mi szült neked egy vallomást.
Magam ellen becsülettel küzdhetek.
Jöhet a változás.
Nem kérem, hogy megértsd.
Nem akarom, hogy megbocsáss.
Valaki más, majd rám talál s elvisz magával.
Majd hárman megyünk tovább, ő és én, a magánnyal.