Vérünket őrzi kőabroszok sziklái,
Ott kacagott a halál felettünk.
A köveken megállt az idő is,
A napnak esteli parazsa vérünket melengeti.

Füstölgő gerendák,
Ajtók, ablakok bezárva.
Elszállt a füsttel a lélek is,
Kegyelemből maradt életek drámai románca.

Őseink szikláin, völgyein, az idő szelein
Sötét árnyak indultak hosszú útra.
Karavánok ezrei során némán
Feltámad az esteli szél.

Szomorú énekek eső mosta útjain,
A harmatcsepp csészéjén ponyva szakadt szét.
A kerekek nyomain még látni,
Szétszóródva váltak ketté szelt utak, ki erre, ki arra.

A bőr színe

Anyám, tíz éve nem láttam kegyelmedet,
Édesanyám, elhoztam az unokádat.
Jaj, fiam! Ezt a gyereket intézetbe kell adni!
De, anyám, ez az én vérem, az én gyermekem.
De, fiam, barna a bőre, látni, hogy cigány!
Anyám, akkor is az én gyermekem!

Kisfiam, úgy féltelek a külvilágtól,
Hideg, durva és oly kemény.
Tudnod kell, fiam, bármi történik, én nagyon szeretlek téged.

Hát, fiam, jó lesz majd cselédnek,
De unokád, édesanyám!
Elhallgass! Ebadta, mit szólnak a barátok, az ismerősök!

Óh, Atyám! Mondd, hol helyezkedik el a bőr színe a társadalmunkban?

De, fiam, a származása szégyent hozhat reánk,
Hiszen ez a faj tömegesen éhezik és utálat övezi őket.
Anyám, akkor is viseld a gondját, kérlek,
Mert az unokád árva, és én úgy szeretem.

Tolerancia és az integrálódás jegyében.

A hajnal csodás fényével ébresztett,
De te nem vagy már mellettem.
Elmentél...
Oly nyomasztó szomorúság tölti el a szívemet,
Csend vesz körül.
Néma láz gyötör.
Én várok rád egy életen át.

Álmaimban újra látlak,
Selymes hajad illatát fújja a szél.
Kedves emlékképek
Mind terólad mesélnek.
Te vagy a mindenem,
Őrült szívdobbanással lélegzek tovább.
Ez fájó szerelem.

Nélküled minden perc kín és fájdalom,
A poklok kínja ölel át!
Lelkem felsír, zokog a múltunk emlékein.
Évekkel ezelőtt hűséget ígértél,
Én már nem tudlak elfelejteni.
Bánatos szívvel járom az utcát,
Nincs életem, mióta elmentél.

Nem múlik el a fájdalom,
Nem látlak már...
Jöjj vissza, kérlek!
Elviselek bármit érted.
Beleőrülök, én várok rád!
Nem tudom elfelejteni ezt a szerelmet,
Sötét, elhagyott utcákon bolyongok nélküled.

Lassan szétesik
Szerelmünk mennyországa.
Hol vagy?
Merre jársz?
Nélküled semmis az életem.
Te hozzám tartozol!
A hajnal csodás fényével ébreszt - nélküled már.

Május van, eső szitál,
Széltépett, rozoga kunyhók,
Átokverte, mocskos világ.
Sárba tiport emberi sorsok,
Generációkra épített csonthalmazok.

Szívek dobbanásán
Fogatlan vének kacagnak,
Lábunk nyomát őrzi a sár!
Zengi a dal dübörgő szavát.
Huszonegyedik század nyomasztó dallamát.

Lecsúszott, ingoványokba süllyedő
Emberi sorsok.
Éhhalállal zeng az ének,
Fejünk felett felhők gyűlnek,
Hej, dádé! De kormos a vakaró.

Csóróságunk mocskába`
Átkok kísérnek. Táltos paripáink
Tüskés bokrokon át menekülnek a nyomorba!
Zord villámok cikáznak szerteszét.
Itt emberek élnek - e küzdő világban,
Csáhelja lelkünk hegedűk haragján.

Adrika gitárján zeng az ének,
Amira énekel a színpadon szépen.
Az óvó néni tapsol, mert szép a dal
A gyermeknapi ünnepség alatt.

Anyukák sírnak meghatottan,
Májusi szellők simogatnak.
Nevet a nap ott fenn, az égen,
Minden gyermek a földön boldogan éljen