Egy várakozó gyerek siráma?

Ha lenne hó Télapóra,
Abban kutya is ugrálna,
Én meg csak nézném bámulva?

Mindannyian várjuk a kristályszemcséket,
Hogy azokból földön? paplan szerűséget.

Úgy néz ki, hogy idén nem is lesz,
Kérdés meg adott, akkor mi lesz?
Télapó görkorcsolyában lesz?

Nagy, fehér szakáll, meg a piros ruha,
Ez lesz mind a mulatságunk záloga!

Nem fog itt hullani az égből bizony semmi,
Ettől azért a Télapó jól el tud esni?
Gyereke meg, gurgulázva fognak nevetni.

Srácok az utcában mind rákészültek a télre,
Nehogy elmulasszák télapót, nem néznek félre.
Jó akarat, várakozás ellep már mindenkit,
Láttam, az anya is kitette téli cipőit!

Mi utcabeliek nekikészültünk, hogy készítünk egy hóembert,
Adtunk volna rá egy piros kabátot, szakállt... ,mint ajándékmestert.
Most azonban ebből sem lesz semmi jó,
Hogy jut el hozzánk a földi mogyoró?

Látom a gyerekeken, hogy mindenki kezd véglegesen szomorú lenni
És, hogy a havat lássunk? repülővel az északi sarkra kell elmenni?
Ablakok mindenütt tele vannak üres hócsizmákkal, téli cipőkkel,
Nem is tudunk mit kezdeni a kicsikkel, az ezért folyvást csak bőgőkkel.

Télapóra hogyan jön ide, akkor a szános télember?
Várjuk ugyan, de nem lesz kész nekünk se, meglepi hóember.

Télapó, ha jön, az ablakban keresi kis cipellőket, csizmácskákat
Közben meg nagyon is osonnia kell, hogy elkerülje a vad kutyákat.
Ki tudhatja, lehet, mindannyian mégis kicsit rosszak vagyunk?
Ha erre gondolunk komolyan, őrülettől föláll a hajunk!

Ja és a száncsengő, az csak esti mesében vagy álmunkba zavarhat meg...
Honnan kapunk mi majd gyümölcscukorkát, virgácsot, ha senki nem hallja meg?

Vecsés, 2016. január. 30. ? Kustra Ferenc

Hull a hó
Hidegben odakint fázik a hóember.
Látszik a könnyes piros orcája
Hogy szenved magában,
A mennyekben nevetnek a kis angyalok.
Havazik mintha pihék szállnának,
Elötünnek a havas emlékek.
Tedd ki a cipöd az ablak mögé.
A hóban közeledik a kedves télapó.
S biztosan rátalál majd.

A tető megroskadt valaha régen,
peregnek a szétmálló cserepek.
Benéz az este a tátongó résen,
hideg van már, látszik a lehelet.
Ej, mozdulj, öreg, csinálj meleget!

Eszébe jut, még van pár doboz kacat,
mindenféle limlom, rongyos szövet.
Meleget ad belőle néhány rakat.
Újságok, szórólap, papírköteg,
elég a mihaszna irattömeg.

Matat a sötétben, nem ég a villany,
valahol beázott a vezeték.
Nincs baj, ha kiszárad, újra felvillan.
Valahol itt van, ami kéne még...
gyufa kell és egy gyertyaféleség.

Kiégett néhol a rozsdás masina.
Talán megvan már vagy ötven éves,
több helyen repedt az ócska platnija,
szökik a tűz fénye, a lidérces.
Míg lobban a láng, addig hűséges.

Táncot lejt, hol lehullott, lóg a vakolat,
vidítja e szomorkás világot.
Így felhőknek látni a hézagokat,
néhol megmutat egy-egy virágot...
Párja festette azt a világot.

Nefelejcseket vakítón fehérre...
gurult a henger a meszelt falon.
Jó volt az illat, s jó volt élni benne.
Most csak foltok a szürke alapon.
Óriás árnyék ül görnyedt alakon.

Már túl sok a pernye, a kutácsért nyúl,
sámlira ül, kotor a tűztérben.
Jó lesz ez még... míg parázslik, újra gyúl.
Válogat a pislákoló fényben,
sok az emlék a doboz mélyében.

Csinos, kis csomag, rajta piros masni,
hogy szerette ez a levélpapírt.
Ilyenfélét ma már nem lehet kapni...
Lány és egy fiú, ha örült, ha sírt.
Egy kész regény, mit két szerelmes írt.

Átsimogatja, magához öleli.
Elment az asszony, előbb a gyerek.
Nincsen már senki... senki nem keresi.
Egy vén-mogorva, de árva öreg.
Mit érő élet... nem kell senkinek.

Meleg sem kell. Minek? Az ágyhoz ballag,
fájdalmát majd álma feledteti.
Vele sír az ágy, míg fordul a falnak,
ki nem hűlt szeretet... Majd elviszi,
mikor a jó Isten elengedi.

Tekergőzik, csúszik a kígyó,
Előre menni, neki is jó.

Sétál és cammog az elefánt,
Jó nagy állat, de nem félj, nem bánt.

Szőrös és csíkos lett a tigris,
Így, el tud bújni, akárhol is.

A másik csíkos meg a zebra,
Nem az, aki tengerész vala.

Sok pikkelyes lett a halacska,
Fölfelé úszik a folyóba.

Nagy, teknőt hord hátán a teknős,
Ez megvédi bajtól, nem félős.

Erdők, hegyek királya: medve,
Nem helyes, menni vele szembe.

Nagyon régen él már a kajmán,
Álmélkodhatsz a fogazatán.

Fákon mászik, ugrál a majom,
Mondja: jöhetsz te is, ha hagyom.

Földön jár gyorsan, orangután,
Kerüld, mert fut az ember után.

Rikító színes a kakadunk,
Tán? a legfeltűnőbb madarunk.

Van még a vastagnyakú bivaly,
Erős, őt sohasem éri baj.

Prérin, sokszor látni csorda gnút,
Áll, előadja a mélabút.

Fura vízi lény a tintahal,
Meg a neve is az, mert nem hal.

Vízben fickándozik, ebihal,
Hajh? béka lesz ő nem tintahal.

Veszélyes húsevő; piranha,
Biz? mindent lerág, tövig, csontra.

Sokféle fajta van; skorpió
Az ember jobb, ha óvakodó.

Őslény a kacsacsőrű emlős,
Igaza van, embertől félős.

Vándormadár a fehér gólya,
Messzi vidékek hírhozója.

Eresz alatt fészkel a fecske,
Kedvenc étele a legyecske.

Jászolba kötve áll a tehén,
Csak áll, sziesztázik, kérődzvén.

Legyen kese, vagy arabs a ló,
Ráülni és vágtatni oly' jó.

Tyúkudvarban élnek a tyúkok,
Jók vasárnap a rántott húsok.

Árokparton béget a birka,
Gyapjúja, tövig le van nyírva.

Tél! Üvöltenek a farkasok,
Bizony ettől félnek a kosok.

Jó melegben durmol a cica,
Menj ki és fogj egeret még ma.

Szürke, surranva megy az egér,
Ha fél, a sajt lyukba is befér.

De nagy és kövér a víziló,
Szerinte, csak dagonyázni jó.

Látszik, eltűnik; kaméleon.
Azt hisszük, csak levél az ágon.

Hosszú, ragacsos nyelvű; hangyász,
Bizony, ő termeszvárban az ász.

Szarva van és szakálla; kecske,
Gidája mondja: mekegecske.

Igazi vadállatka a borz,
Van rokona is, a büdös-borz.

Vörös és hegyes orrú; róka,
Ő az erdők-mezők lovagja.

Északi vidéken él a grizzly,
A sétálókat ijesztgeti.

Ha síelsz és látod: hópárduc,
Siess el, ne maradjon ott cucc.

Nagy, fekete madár a holló,
Kicsalják tőle a sajtot, ó!

Fejjel lóg lefele; bőregér,
Nincsen tolla, csak bőr és sok ér.

Piros pöttyös; katicabogár,
Őt szeretjük, szerencsebogár.

A kajmánhoz hasonló a gyík,
Nyáron, köveken sütkérezik.

Sokfelé repül, ugrik: sáska,
Káros ő, jobb, ha nem látjuk ma.

Tengerek lakója a bálna,
Fél is tőle a kicsi márna.

Vadvizek lakója: vízipók,
Film is van róla, ő csodapók.

Agyaras és csíkos: vaddisznó,
Hej, a kedve mindig támadó.

Erdők szép állata: őzike,
Rőt színű és barna a szeme.

Földalatti utat fúr vakond,
Hogy ő miket tud? Hinnéd? Most mond.

Nedveset szeret: csigabiga,
És mindig hátán van a háza.

Nyáron, zümmög és csíp a szúnyog,
Tőle az ember, biz' viszolyog.

Fákat járja, nem asztalos; szú,
Mindent átfúr, biz' kemény orrú.

Udvaron ugrálnak a kutyák,
A portát és a gazdit óvják.

Gyorsan úszik, mint a hal; fóka,
Így róla is szólt, e mondóka.

Vecsés, 1998. december 22. ? Kustra Ferenc

Anya meglepett egy csokival;
ott volt a tányérom mellett.
Szerettem volna azonnal kibontani.
Anya mosolygott,
de szeme szigorúan nézett.
Tudtam, előbb meg kell ennem a krumplis tésztát.
Nem is éreztem az ízét,
csak kanalaztam... egyik falat a másik után.
Elfogyott!
Kezembe fogtam a csokimat,
és mint aki éhhalál szélén áll,
úgy tömtem magamba.
Ó, hogy milyen finom volt!
Édes, selymes, és a nyelvemen szétkenődött!
Majd véget ért a csoda, mind megettem.
Csokimnak nyomai csak ujjaim begyén látszódtak.
Anya odahajolt, és apró puszival
egy pici csokimaszatot eltüntetett az ujjamról.
Ekkor jutott eszembe:
Meg se kínáltam őt!
Ránéztem az arcára, a csillogó szemére,
és a gyomromban valami fájó szorítást éreztem.
Észrevehette, mert magához ölelt,
és én szipogva súgtam neki:
Anya, ne haragudj, amiért nem adtam belőle.
Ígérem, ha lesz pénzem, veszek neked
egy nagy táblával, piros szalaggal átkötve!
Ő még jobban magához húzott.
Éreztem azt a biztonságot adó illatot és meleget,
amit csak az ő közelsége adhat.
Nem mertem felnézni,
mert hallottam légzésén, hogy sír.
Majd leguggolt hozzám, és
könnyeit letörölve mondta:
Nekem te vagy a csokoládé!
A legszebb piros szalagos csoki a világon!
Azóta őrzöm annak a csokinak a papírját,
s oly sok év eltelt már,
hogy megszámolni se tudom,
mennyi csokit ajándékoztam anyunak.
Ma újra vettem egyet,
piros szalaggal átkötöttem,
és odaálltam a sírjához:
Anya látod, hoztam neked csokit!
Leteszem a koszorúja mellé,
megcsókolom azt a régi, gyűrött csokipapírt,
és sírok...
annyira hiányzik az illata, melegsége...
annyira szeretnék adni neki a csokimból!