A város távol. Itt a dombtetőn
Egy sírhalomnak márvány-homlokán
Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,
Hűs esti fényben ül a szent Magány.
Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -
Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .
Csak néha sír fel: - föld göröngye lent
Koporsókon ha dübörögve zeng.

Merengve nézem holtak bús honát.
A szent Magány vállán nyugszik fejem.
Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád
E szellemektől népesült helyen! . . .
Csodás varázs, mély elpihentető
Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .
Ó mily beszédes vagy te dombtető,
Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .

S amint merengve zengeném a dalt
A bíbor-árnyú alkonyég alatt:
A szél panaszt völgyből sikongva hajt-
Komor fönséggel gyászmenet halad-
Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .
Vadul viharzik tébolyult harag . . .
Dübörgés hangzik, felsikolt a vád
És perbe hívja létünk szent Urát.

Leszáll az este. Hant alatt a holt.
A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.
Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,
Sugara szét piros vérként csorog.
Amott az új sír elhagyatva áll.
Kigyúl az égbolt, könnyesen forog
A párás légben, mely omolva száll . . .
A lomb közül reám néz a halál . . .

Milyen fönséges! . . . Szívszorongató
Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .
S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,
Amely fölött nagy, titkos, néma éj-
A Végtelen s a Rejtelem lebeg.
Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?
Minő varázst rejt rám emelt szemed,
Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .

Miként ladik sötét vizek fölött
Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,
S alant egyszerre gyors ár hömpölyög
És elragadja messze hirtelen:
Sodorva lelkem száll csodás erőn,-
Az ész eltörpül, fogja rejtelem,
Titokba néz a szem - alél erőm -
Az elmúlás tekint reám merőn.

Arasznyi létünk változó színén,
Halál, feltűnni gyakran láttalak!
Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,
Majd látom lengni néma árnyadat
Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,
- Rontó erők, rontók mint tenmagad-
S pusztítva míg jársz síró föld fölött:
Csontos melledben vad gyönyör hörög.

Erőd határa hatalmad köre
A végtelenbe korlátlan feszül:
A mérhetetlen égnek fényköde
Homályosul, ha árnyad ráterül,
A csillagok hadát kék éteren
Villogtatod eltűnő ékszerül.
E földi s másvilági tereken
Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .

. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,
A mindenségnek karjain pihen.
Fönt csillagok járják az égi kört
Távol világok tiszta fényiben.
Igézet árad, titkos sejtelem
A légen át. S a földnek mélyiben
- Míg fent a bűvös formákon szemem -
Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.

A sírból mennyi drága, szent alak
Emelkedik -, sok ismerős vonás!
Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat
Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás
Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:
Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!
Fájós keservem békességre oldd!
Szavadra várok - nyugtass drága holt!

Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:
Mulandóság vár a sír éjiben
Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .
Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.
Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,
Illess kezeddel s elcsitul szívem -
Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,
Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .

Ezüst harangként hangod csengve száll
S csilingel ím a csillagok felé:
"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál
Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."
Még hangod zeng. A szent csapat dalol
Mögötted. Indulsz a sereg elé.
Kiáltanék: maradj! - de összefoly
Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .

. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.
Arany párázat ömlik szerteszét.
Magasság, mélység új erőt lehel,
Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.
A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .
A szent Magány lehajtja szép fejét,
Riadtan ébred álmából a Csend -
"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .

Áll a hegytetőn a sima tükrű tó -
Merengő szemmel, mozdulatlanul
A kékes fényű Végtelenbe néz,
Amely színére ráborul.

Acél tükrén a mély, komor vadon
Árnyéka nyugton, álmodón mereng . . .
Sötét ladikként úszik át színén
A barna felhő s messze leng.

Fakó hajnalfény, alkony bíbora
Fürdik vizében, - nap, csillag ragyog;
Vihar lángol fölötte, menny dörög -
Nem torlódnak hátán habok.

És néha mégis - bár csend áll körül
S meg sem rezdül az alvó rengeteg -
Kezd fodrozódni, megmozdul a tó,
S nem tudni: miért?- mélye reng.

Tajtékot fú és hánykódva forr,
Örvénybe' forog torló vizén a hab,
Titkos vihar a mélyén döngve jár,
Hulláma zúg, magasba csap . . .

. . . Mint hegytetőn sima tükrű tó:
Merengő lelkem békén úgy tekint
A kékes fényű Végtelenbe föl,
Amely ragyogva messze ring.

De néha mozdul, hánykódik, dübörög,
Vihar jár benne és örvény kereng, -
Szűk itt a lét, a Végtelenbe vágy,
A mélye reng . . .

Imbolyog felém az éjben néma árnyuk.
Mint büszke árbóc foszlott rongyai
Viharvert hullámok torló vizén:
Fakó arcuk felbukkan a sötétben,
Majd halványulva ismét elmerül.

Imbolyog jő a gyászos szent csapat.
Véres sebajkat ennek melle hord.
Amannak homloka. Sápadt arcukon
Mosott szivárgó könnyük mély barázdát,
Ziláltan lengnek csapzott fürtjeik -
Így jön felém a bánatos csoport.

Miért jöttök így, széjjelzilált sorokban?
Hisz egy végzet viharján elsodort
Nép vagytok - és komor, szent gyászotok
Egy fájdalomnak terhes lobogója!
Egyetlen átkos, ősi sorsharag
Formálta egykor földi létetek,
Hogy áldozatként kellett halnotok . . .

Halálmezőnek csüggedt bujdosói,
Kik éj ködében tépelődve jártok,
Bomlott sorokban baljós néma árnyként
Hordozva földi dúlt formátokat:
Ó jöjjetek közel . . . had lássalak!
Elég, elég. . . csak így. . . csak ennyire. . .
Mert jaj, talán még őrületbe ejt
Közelségtek lenyűgöző varázsa . . .

Te tűnsz fel ott golyóktól átlőtt mellel
Ó dermedtarcú trágikum-király. . .
Emitt te bukkansz fel hirtelen
Költő vezér elázott véres arccal. . .
Vad-kan hasított izmos melleden
Az alvadt vér nehéz, kuszált csomókban
Sötéten és ijesztőn csüng alá. . .
S amott keresve enyhítő magányt
Mily tébolyultan lángol föl szemed,
Mint fáklya-tűz, melyet titkos vihar
Magába fojt, majd szítva fellövel,
Hogy izzó fénye szinte elvakít:
Te jársz bolyongva költő-óriás!
A hajdanán oly tisztes arcredők
Mily torz-írása lettek dúlt szívednek,
Mit láthatatlan gondok bús raja
Lassan megőrölt. Lankadt két kezed
Szorítja még a bottá nyűtt vonót -
Most itt bolyongsz fájón és keserűn,
Áhítva szebb jövőnek álmait,
Mik szívedig nem jutnak el soha. . .
S mögötte, jaj, ki jársz orosz pikának
Szívedbe tört tompúlt-rozsdás hegyével
És csontjaidra sűlt torzult tagokkal,
S nagy fénytelen, mésztől perszelt szemekkel?! . . .
S irtózatos! Mint tátong szörnyű sebhely
Ott végzetterhes, büszke, elborúlt,
Komor fényű, mély árnyú homlokon
Hirdetve honfibúnak tébolyát!
S miként követnék gondok rémei:
Hogy fellobog kisértetes világgal
A vak távolba szegzett dúlt tekintet! . . .

Mi búsabb? Látni itt ez arcokat?
Vagy látni túl az árnyalakokat,
Kik sűrű rajban, mint gyászuszály,
Rejtelmesen a holt csapat nyomában,
Fátyol-takarta arccal szállanak:
A meg nem vívott harcok diadalma -
Az érett korban megdőlt tetterő -
Egy nemzet sorsát oldó bölcsesség -
Jövőbe látó szent prófétaság . . .
Vagy legbúsabb, hogy a jövő ködéből
Kivillan itt-ott egy-egy véres arc
- A végzet árnya ül a homlokon -
Hogy egykoron, ha sors-órája üt,
Csapzott fürttel, némán, boldogtalan
Vegyüljön el a holt csoportban itt,
Mint nemzet-létért újabb áldozat!? . . .

Az éjszakának ködlő sűrűjében
Lebeg, lebeg, a téboly angyala.
Arcomba csap az éj metsző fuvalmán
Az ős-végzet fagyos lehellete.
Mély kábulatban hullok le a földre.
Rajzik körül a gyászos szent csapat,
S hiába várom -: hosszú bús sora
Nem ér véget, nem ér, nem ér soha . . .

Egy öreg kert. Az este árnya
A lombos utak közé be-be tér,
És mintha régi álmok lelke szállna
Oda, hová a lámpa fénye ér.

A méla utak között néha
Egy-egy kósza emlék elhalad,
S hogy kondul a reggeli harang,
Tünnek az árnyak, s egy kert marad,

Hová az este árnya be-be tér,
Oda, hová a lámpa fénye ér . . .

Vidám esték már nem kopognak,
Jönnek a régi hajnalok,
Tél van, hideg van, napfény sem ragyog.

Halkan mintha orgona búgna
Jönnek a régi hajnalok:
Valahol dalolnak az angyalok.

Lelkem csupa este és hajnal,
Néha puha toll, néha márvány,
Néha százezer színű szivárvány.

Néha vén harang: Kondul egyet
Mert múlnak a régi hajnalok:
S tél van, hideg van, napfény sem ragyog.