Bár tudhatnám mi az a fájdalom,
ha elvesztem, mielőtt még akarom?
Bár tudhatnám mi az a fájdalom,
mikor szeretem és ő csak átkarol?

Bár tudhatnám mi az a fájdalom,
egy kínos mosoly a hangomon?
Bár tudhatnám mi az a fájdalom
és végre kiülhetne az arcomon,

Nem kéne mindig egy olyan lepel,
ami az örök boldogságba visz el,
Furcsa érzés képzelt maszkban élni,
De szükség van rá, hiánya meg tudna ölni,

Így csodálatosnak tartom a rothadó világot,
és mindenhol csak boldog családokat látok,
Minden férfi ember teljes szívből szeret,
Mi mást mondhatna egy nő,hát boldogító Igent,

De nem lehet időtlen időkig álarcban élni,
Ha kinyitom a szemem elkezdhetek félni,
Nincsenek olyan családok, amiket én látok,
Csak erkölcstelen férfiak, és kegyetlen lányok.

Mit is tehetnék,ha ez így van megírva,
Boldognak lenni, ááá az csak egy tréfa.
De vajon mi lehet az igazi fájdalom?
Nem tudom, de amit gondolok átadom

Szükség van egy vágyakozó személyre,
és attól függ milyen a lány kedélye,
Van amikor szereti, de van úgyhogy kerüli
A erősebb nemet ez néha mélyen szíven üti.

Ez lenne hát az a bizonyos fájdalom,
Mintha egy éles kést szúrna át a hátamon?
Ekkor jön egy röpke kérdés, mi bajod?
Mondjam azt, hogy az egész szívem sajog?

Ez lenne hát az a bizonyos fájdalom,
Mintha egy kicsi harkály ülne a vállamon?
és csak kopog, kopog, van itthon valaki?
szavak nem, csak pár könnycsepp csordul ki.

Ez lenne hát az a bizonyos fájdalom?
Vagy ez az egész egy mocskos rágalom?

Van olyan, amikor te nem tehetsz semmit.
Bízhatsz, remélhetsz , de az úgyse segít.
Néha tudni és érezni kell hogy nem sokára vége,
boldog s vidám voltál, de nem úgy szeret téged.

Előbb-utóbb neked is rá kell erre jönni,
örökre elszakad tőled úgy, mint a többi.
Lehet a sors akarata,de a búcsú nehéz,
sosem feledheted, de egy próbát megér.

Minden percben zaklatnak a régi emlékek,
hiányzik, hozzá bújnál,de ennek már vége.
Sosem lesz már nélküle semmi sem tökéletes,
rájössz hogy újra minden porcikád törékenyebb.

Otthon,hol kékebb az ég is
otthon,hol zöldebb a fű
otthon, mi vigaszt nyújt nékem,
amikor sorsom keserű.

Otthon,hol nem bánthat senki
amikor néha rossz vagyok,
otthon,hol lágyabbak az esték,
s melegebbek a hajnalok.

Otthon,hol kiöntöm bátran
minden fájdalmam,haragom,
otthon,hol szerettem élni,
s most fájó szívvel,de itt hagyom.

Nem viszek magammal semmit,
koncokként másokra hagyom,
de álmomban mindig visszatérek,
hisz a szívemet itt hagyom.

Tudod e mit jelent néha
egyetlen szó,egy forró ölelés?
Tudod e mit jelent nevetni,
miközben épp a szíved tépik szét!?

Tudod e mit jelent ragyogni,
mikor eltakarják tőled a napot?
Tudod e mit jelent keresni
a borult égen egyetlen csillagot!?

Tudod e mit jelent néha
egyetlen szó ,mely emlékedben él?
Tudod e mit jelent temetni
a fájdalmat, mely szíved tépi szét.

S tudod e mit jelent néha
padlóról felállni, s újrakezdeni?
Ha nem tudod hiába próbálsz,
sosem fogsz engem megérteni!

Mint halk morajt a zúgó szélben
úgy hallom néha a hangodat,
mint árnyékot a sűrű hóesésben,
úgy látom néha az arcodat.

Mint puszta fák,mit zúzmarák takarnak
úgy érzem magam most nélküled,
mint hópelyhek,mik hulldogálnak némán,
olyan vagyok most én is nélküled.

Mint lágy tavasz,úgy hiányzol nékem!
De köd takarja tőlem arcodat,
mint jégcsapok,mik olvadoznak éppen,
úgy lepi el könny az arcomat.

Mint fák a fényt,úgy akarlak én is,
hogy felolvaszd jégbe zárt szívem,
jössz-e már?Hisz kiderült az ég is!
Ha nem jössz,tavasz sem lesz már nélküled.