Meditálok…

Csak állok a keresztútnál és nézelődök.
Várom a fényt, nézek föl… érdeklődök
De tekintetem a semmibe vész, az éterbe…
Hogyan jutok így előre… előre az életbe?

Nézek körbe és a szemembe égő vágyak…
Innen messze vannak a legelésző nyájak
És messze a szép, békés délibábos tájak…
Nekem a szépség, béke, délibábos vágyak.

Az életem mindig, szinte csak keresztutakból állt
Soha, senki nem segített… utam jóra merre vált?
Elmennék oda hol talán kék az ég, zöld fű,
De melyik út vezet oda… minek vagyok nagyszívű?

Nézek és utakat látok… de igen rémisztő,
Pusztaságban csak utak… igen, igen ijesztő!
Se fa, se fű, se élet jele, homoktenger közepe?
Se úszni nem tudok, se mellényem… le vele?

Látom még az úti táblákat is lebontották,
Nehogy lássak… a lelkem is kifosztották!
Mindebből látszik, hogy semmibe vesznek,
Ebből már tudom, céljuk… elveszejtenek.

Iránytűm nincs, egy tábla sem mutat utat,
Nem tudom, merre menjek… lesz sorsfordulat?
Az életem mindig, szinte csak keresztutakból állt
Soha, senki nem segített… utam jóra merre vált?

Tudom, messze vannak szép, békés délibábos tájak…
Ha ott élnék, akkor tán’ bennem is lehetnének vágyak?
Vágyak, melyek nem maradnak azok, de teljesülnek
És a lelkem szárnyai, attól fölöttébb lelkesülnek…

Pusztaságban csak utak… igen, igen ijesztő!
Pusztában nincs semmi, legyek tán’ madárijesztő?
Csak állok a keresztútnál, állok és nézelődők,
Jön-e még az életben valami, ami… talán előlök.

Vecsés, 2011. szeptember 11. – Kustra Ferenc József

Gyűrött párnák közt hánykolódva
tűnődöm: mi lesz velem?
Sebzett lelkem csapongva lázad,
fülembe üvölt a csend.


Szinte már kínoz. Magamban érzem:
sosem lesz könnyebb nekem,
mégis riadtan, félve várom,
hogy jöjj és maradj velem.


Gyűrött párnák közt várlak téged.
Úgy fáj, hogy nem vagy velem,
valami furcsa, fájó érzés
úgy kínoz, s nem enged el.


Miattad érzem. Messze vagy már,
s ki tudja, mi van veled?
Vajon gondolsz rám titkon néha,
vagy te már rég temeted

Az álmokat, melyet együtt álmodtunk,
feledni te sem tudod,
emlékem mindig visszatér majd,
tudom. Bárhogy is titkolod.


Mint nyirkos falakról gyöngyöző pára,
mely lehulló könnyként pereg,
én is úgy sírok, s egyre csak várok:
tudom, hogy megérkezel.

November van. Búcsúzik minden,
a fán az elsárgult levelek,
sóhajtva, nyögve hullnak földre,
a tél már vészesen közeleg.

Már a nap is oly gyöngén, halódón
ontja tétova sugarát,
fáradt korongja pihenni vágyik,
de mégis: mégis süt tovább.

Neki is dolga van, úgy, mint nékem.
Pihenni térni nincs idő,
Pedig belülről tudom, és érzem:
jó volna egy kis pihenő.

Fáradt lábamnak nehéz a lépés,
de mégis menni kell tovább,
azon a hosszú, göröngyös úton,
pedig már nem nyílik virág.

Jó volna végre valami jó is,
mely felkavarja az életem,
s érezni azt, hogy nem hiába
várt reám annyi küzdelem.

Jó volna hinni, hogy holnap jobb lesz,
s vár ránk egy sokkal jobb világ,
ahol nekünk is nyílnak a rózsák,
s miránk is vár a Kánaán.

Hisz az úr előtt minden ember
egyformán Isten gyermeke!
Mért nem tud itt is egyformán adni
mindenkinek, hogy jobb legyen?

Hiába halmoz kincseket bárki,
a másvilágon már nem kellenek,
s ugyan úgy fog az Úr előtt állni,
ahogy a földre megérkezett!

Ma azoknak gyújtsunk, egy gyertyát,
kik már a mélyben alszanak,
nem látva semmit, s nem érezve,
hogy nekünk mennyire fontosak.

Ma is ugyan úgy gondolunk rájuk,
mint mikor itt voltak velünk,
szívünk mélyében nincs megnyugvás,
most is ugyanúgy szenvedünk.


mint akkor, amikor elvesztettük
kik annyira fontosak nekünk,
hogy lelkünknek gyöngyöző cseppje
könnyeket fakaszt legbelül.

Elfogadjuk, hogy nem látjuk már,
s nem foghatjuk a két kezét,
de belenyugodni, s elfogadni
mi tudjuk csak, milyen nehéz.

Lelkünkben nem szól a dallam.
Vad vihar tépdes legbelül,
hisz már csak emlékeinkben
él az, akiket szeretünk.

Most nekik égjen a gyertya
S őértük imádkozunk,
hogy legyen békés az álmuk
ameddig találkozunk.

Nem halt meg. Nyugodni tért csak,
szívünkben ott él belül,
mélyen a szívünkbe zárva
kiket annyira szeretünk.

Színes levelek szállnak a szélben,
lábam alatt a rőt avar,
suhogva zizzen léptem nyomában,
s szőnyeget képez a fák alatt.

Csupaszra vetkőztek már a fák is,
levették őszi ruhájukat,
vacogva, fázva, védtelen állnak
s szél csapkodja az águkat.

Olyan nehéz lett hirtelen minden!
Dermedten állok a fák alatt,
éppen úgy fázva, éppen úgy félve,
mint egy megriadt gyönge vad.

Hirtelen levél zizzen a szélben
és már látom az arcodat,
s máris ott vagyok karodba bújva,
hozzád simulva, boldogan.

Nem szólsz semmit, csak magadhoz húzol.
Ölelj. Szítsd fel a lángomat!
Az a tűz, amely engem éget,
tudom: benned is lángra kap.