Idő 
Értékelés 
Értékelés Mit irhatnék én a nagy világnak,
szépet, jót, hisz én is tévedek,
s van úgy, mikor jót tennék, de mégis,
valahogyan mindent elcseszek.
"Csak vidáman!" Így hangzik a fáma,
s jókedvem is néha szertelen,
mikor a már kukacos almában
lelek néhol egy kis ép helyet.
Öreg vagyok. S bohócnak már gyáva,
parlamentben nekem nincs helyem,
pedig néha paraszti ész jobban
átlátja a szörnyű tényeket.
Elmennék az "Uraknak" szakácsnak,
hogy érezzék, milyen is lehet
far- hátból is olyan jókat enni,
osztriga és kaviár helyett.
S ha mit írtam ügyvédeik látják,
lehet végre úrinő leszek,
nyitják- csukják előttem az ajtót,
s csíkosban is divatos leszek.
szépet, jót, hisz én is tévedek,
s van úgy, mikor jót tennék, de mégis,
valahogyan mindent elcseszek.
"Csak vidáman!" Így hangzik a fáma,
s jókedvem is néha szertelen,
mikor a már kukacos almában
lelek néhol egy kis ép helyet.
Öreg vagyok. S bohócnak már gyáva,
parlamentben nekem nincs helyem,
pedig néha paraszti ész jobban
átlátja a szörnyű tényeket.
Elmennék az "Uraknak" szakácsnak,
hogy érezzék, milyen is lehet
far- hátból is olyan jókat enni,
osztriga és kaviár helyett.
S ha mit írtam ügyvédeik látják,
lehet végre úrinő leszek,
nyitják- csukják előttem az ajtót,
s csíkosban is divatos leszek.
Mért érzem azt, hogy sajog a szívem,
ha úgy érzem, senki nem szeret,
hisz az enyémben oly sok a féltés,
s olyan forró a szeretet.
Hegyeket mozgatnék meg néha
azokért, kiket szeretek,
s nem várok semmit sem érte, hisz melengeti a szívemet.
Az a féltő, nagy szeretetvágyás
úgy vértezi fel mindenem,
s erőt ad, mikor gyöngül a lábam,
s nem találom a helyemet.
Jöhet vad vihar. Porig zúzva, összetépve a lelkemet,
én csak azért is talpraállok, nem ingathat meg semmi sem.
Olykor nem szólok. Félreállva, csöndben és némán szeretek,
ne tudja meg és ne érezze az, kiért annyit szenvedek.
A szeretet nem kér.
Nem vár cserébe semmit,
és amíg hűn szeret,
nem vádol önzőn,
csak reméli, majd a másik is úgy szeret.
S ha már úgy érzi nincs mért várni,
némán, csöndesen eltemet
minden érzést, mi fáj és éget,
s egyre kínozza odabent.
Csöppnyi a szív. És sokat elbír,
de ha vérzik és sebhelyes,
minden egyes szó új sebet szúr,
s halkan, csendesen megreped.
Talán a másik akkor érzi,
mikor már minden elveszett,
hogy az a szív, mely érte dobbant,
kihunyt. S örökre néma lett.
ha úgy érzem, senki nem szeret,
hisz az enyémben oly sok a féltés,
s olyan forró a szeretet.
Hegyeket mozgatnék meg néha
azokért, kiket szeretek,
s nem várok semmit sem érte, hisz melengeti a szívemet.
Az a féltő, nagy szeretetvágyás
úgy vértezi fel mindenem,
s erőt ad, mikor gyöngül a lábam,
s nem találom a helyemet.
Jöhet vad vihar. Porig zúzva, összetépve a lelkemet,
én csak azért is talpraállok, nem ingathat meg semmi sem.
Olykor nem szólok. Félreállva, csöndben és némán szeretek,
ne tudja meg és ne érezze az, kiért annyit szenvedek.
A szeretet nem kér.
Nem vár cserébe semmit,
és amíg hűn szeret,
nem vádol önzőn,
csak reméli, majd a másik is úgy szeret.
S ha már úgy érzi nincs mért várni,
némán, csöndesen eltemet
minden érzést, mi fáj és éget,
s egyre kínozza odabent.
Csöppnyi a szív. És sokat elbír,
de ha vérzik és sebhelyes,
minden egyes szó új sebet szúr,
s halkan, csendesen megreped.
Talán a másik akkor érzi,
mikor már minden elveszett,
hogy az a szív, mely érte dobbant,
kihunyt. S örökre néma lett.
Ha nem volna gyermekem, milyen más lenne,
lehetett volna könnyebb életem,
de oly üres lenne, nélkülük minden,
s nem tudnám, mi az
igaz szeretet.
Nem tudnám mi az, őrizni, védni,
s aggódni azért, hogy röpke életem
ne szálljon úgy el, hogy ne lássam őket
boldognak, mikor végleg elmegyek.
Nem tudnám milyen boldogság néha,
mikor szerető karjuk átölel,
s nem láthatnám a kisunokáim
mosolyát,
melytől szívem megremeg.
Annyi szép vár ránk ezen a földön,
kinek több jut és kinek kevesebb,
de a legszentebb emberi érzés hozzájuk fűz, és általuk jön el.
Rossz idők járnak. Gonosz az élet,
de addig, ameddig itt vannak nekem,
nincs nálam boldogabb ezen a földön,
akkor sem, ha már nincsenek velem.
Elég egy hang, és az sem baj nékem,
ha néha - néha a telefon recseg,
csak érezzem azt a hangjukat hallva,
hogy boldogok, s szívem öröm tölti el.
Mit ér a sok pénz? S halomnyi kincs, hisz nem viszi magával oda senkisem,
ahol hideg föld, s mély álom vár ránk,
hisz ott mindenki egyformán pihen.
Csak az akáclomb suttog még néha, s talán a tücsök itt - ott ciripel,
de odalent, abban az árnyék világban
nem hallunk hangot, s nincsen felelet.
Néha egyetlen perc csak az élet,
és ha megcsap a hideg tél szele,
boldogan megyek, s ha van ott még élet,
ott is ugyanily forrón szeretek.
lehetett volna könnyebb életem,
de oly üres lenne, nélkülük minden,
s nem tudnám, mi az
igaz szeretet.
Nem tudnám mi az, őrizni, védni,
s aggódni azért, hogy röpke életem
ne szálljon úgy el, hogy ne lássam őket
boldognak, mikor végleg elmegyek.
Nem tudnám milyen boldogság néha,
mikor szerető karjuk átölel,
s nem láthatnám a kisunokáim
mosolyát,
melytől szívem megremeg.
Annyi szép vár ránk ezen a földön,
kinek több jut és kinek kevesebb,
de a legszentebb emberi érzés hozzájuk fűz, és általuk jön el.
Rossz idők járnak. Gonosz az élet,
de addig, ameddig itt vannak nekem,
nincs nálam boldogabb ezen a földön,
akkor sem, ha már nincsenek velem.
Elég egy hang, és az sem baj nékem,
ha néha - néha a telefon recseg,
csak érezzem azt a hangjukat hallva,
hogy boldogok, s szívem öröm tölti el.
Mit ér a sok pénz? S halomnyi kincs, hisz nem viszi magával oda senkisem,
ahol hideg föld, s mély álom vár ránk,
hisz ott mindenki egyformán pihen.
Csak az akáclomb suttog még néha, s talán a tücsök itt - ott ciripel,
de odalent, abban az árnyék világban
nem hallunk hangot, s nincsen felelet.
Néha egyetlen perc csak az élet,
és ha megcsap a hideg tél szele,
boldogan megyek, s ha van ott még élet,
ott is ugyanily forrón szeretek.
Ezen a napon vajon hány nőnek jut tiszteletből egy szál virág,
s hány nő az, akit úgy szeretnek, ahogyan talán senki mást?
Hány nő az, hiszen mindenki vágyja a jó szót, a simogatást,
s azt az egyetlen szál virágot, mely szívéhez utat talál.
Hány nő az, aki titokban várja, de tudja, hogy nem kap soha tán
attól, aki a szíve mélyén oly kedves, hiába vár.
Azoknak kívánok minden jót most, s legyen e napjuk csodás,
mint az ébredő reggelek fénye, mely bevilágítja a szobát.
Köszönet minden férfinak, ki érzi azt, mennyire más
néha egyetlen szál virágtól a kedvünk, és milyen csodás
az a nap, mikor kedvesünkből szeretet fénye árad át,
s úgy ölel át, hogy elfeledjük egy percre azt, ami bánt.
Köszönet minden férfinak, kitől csak egy szál virág
beragyogja a reggelek fényét, s úgy szeret, mint senki más.
Néha elég csak egyetlen szó is. De az az egy szál virág,
többet ér néha minden kincsnél, hisz olyan örömet ád.
s hány nő az, akit úgy szeretnek, ahogyan talán senki mást?
Hány nő az, hiszen mindenki vágyja a jó szót, a simogatást,
s azt az egyetlen szál virágot, mely szívéhez utat talál.
Hány nő az, aki titokban várja, de tudja, hogy nem kap soha tán
attól, aki a szíve mélyén oly kedves, hiába vár.
Azoknak kívánok minden jót most, s legyen e napjuk csodás,
mint az ébredő reggelek fénye, mely bevilágítja a szobát.
Köszönet minden férfinak, ki érzi azt, mennyire más
néha egyetlen szál virágtól a kedvünk, és milyen csodás
az a nap, mikor kedvesünkből szeretet fénye árad át,
s úgy ölel át, hogy elfeledjük egy percre azt, ami bánt.
Köszönet minden férfinak, kitől csak egy szál virág
beragyogja a reggelek fényét, s úgy szeret, mint senki más.
Néha elég csak egyetlen szó is. De az az egy szál virág,
többet ér néha minden kincsnél, hisz olyan örömet ád.
TÉLI ERDŐ
Eljött a tél vizitelni,
fehér fátylát szétterítni.
Hókristályon táncol a fény,
szemet vakít e tünemény.
Hallgat a csend a hó alatt,
kis pocok fur alagutat.
Bagoly néz rá méla lesben,
álmos szeme néha rebben.
Fenyő ágak hajladoznak
fehér ruhát próbálgatnak.
Nászra kelnek gondolatban,
sudár fenyő hódolatban.
Őz pár baktat a fák alatt,
halkan kaparják a friss havat.
Ellentétben vadkanokkal,
kik átcsörtetnek dirrel-durral.
Fakopács ad le sorozatot,
szút keresve kopogtat ott.
Visszhangzik az erdő tőle,
csendet törve kis időre.
Nagy pelyhekben esik a hó,
megvastagszik a takaró.
Megvédi az erdő alját,
talajlakók téli álmát.
Budapest, 2023.02.04.
Eljött a tél vizitelni,
fehér fátylát szétterítni.
Hókristályon táncol a fény,
szemet vakít e tünemény.
Hallgat a csend a hó alatt,
kis pocok fur alagutat.
Bagoly néz rá méla lesben,
álmos szeme néha rebben.
Fenyő ágak hajladoznak
fehér ruhát próbálgatnak.
Nászra kelnek gondolatban,
sudár fenyő hódolatban.
Őz pár baktat a fák alatt,
halkan kaparják a friss havat.
Ellentétben vadkanokkal,
kik átcsörtetnek dirrel-durral.
Fakopács ad le sorozatot,
szút keresve kopogtat ott.
Visszhangzik az erdő tőle,
csendet törve kis időre.
Nagy pelyhekben esik a hó,
megvastagszik a takaró.
Megvédi az erdő alját,
talajlakók téli álmát.
Budapest, 2023.02.04.
