Itt, hová csak későn, csak nagy-néha téved
A hír szózatának egy muló visszhangja;
Hol nincsen jelen, csak multban él az élet,
S még remény az, ami másutt ki van halva:
Itt várok, s tünődöm
Oh hazám! jövődön;
Szememet kerűli az éjféli álom,
És a kétség lomha perceit számlálom.

E percek be olcsók, jaj be olcsók nékem,
S mily drágák lehetnek a szegény hazának!
Kél-e napja most, vagy most tűn le az égen?
Ah, mi festi arcát, öröm-e, vagy bánat?
Kéj és kín gyanítnom.
Üterét tapintom
A köröttem lomhán tespedő időnek:
Messze lüktetését hogyan érzeném meg?

Mint áradt folyóvíz rohan az idő, - én
Hallom-e zúgását, vagy csak hallni vélem?
Bújdosom, szétömlött árjait kerülvén;
Hullámzása alig tetszik a víz-szélen.
Olykor-olykor, messze,
A távolba veszve,
Egy moraj begörgi a csendes vidéket,
Mint midőn a vihar álmában beszélget.

E moraj... ki mondja meg nekem, mi volt ez:
Támadó vész, vagy már annak utóhangja?
Égi háború, vagy zápor, ami jól tesz?
Győzelem-robaj, vagy holtak bús harangja?
Nem hallok, nem látok:
Keresek világot:
Oh, ha most valaki egy sugárkát adna!
Bár a látás után szivem megszakadna...

I.

Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött,
Talán legszebbik ősze a világnak,
Ma mosoly-csokrát szórom szét a számnak,
(Megint virul e búra görbedett):
Evoé, Nap, nincsen baj égen-földön.
Evoé, Vágy, a Mind igazolója:
Él az Élet s az Élet nem beteg.
Csuklástól csókon-megistenülésig,
Élet, ma hallom csengőn a szavad:
Nem milliónyi ilyen-olyan ember,
De Ember az Isten igérete
S míg ember él, minden győzve halad
Teljesülésig, mit csak ember élt
S a legkülömbek szent vágy-zászlait
Továbbviszik a legkülömb maradtak
S Halál nincs a legfurcsább vágyra itt.
Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött.

II.

Ma belül és hősön élnek a hősök,
Igaz romlása nincsen semminek,
Az ősz megint csiklandós-szomorú,
Ragyogásos, nagy szivek a mezők
S ragyogásos, nagy mezők a szivek.
S ha fájtak a tikkadt, ősi legendák,
Hát új legenda kerül, ami lázaszt.
Talál a Vágy új legyűrnivalót,
Rettegő bút és aggodalmat százat
S a vígságos, hatalmas Úr előtt
Az Élet mit örömföldbe vetett
Ma is drága és ma is szeretett,
Bár egy magyarul is megkötött sorsra
Minden egyéb ezerszer könnyebb volna,
De él az Élet s be gyönyörű Ősz jött.

III.

Támadjatok föl, jólfigyelő ősök:
Én tömeg-Mának nem adtam magam,
Nekem az Ember egy folytonos ember
S nekem semmi ma sem vigasztalan.
Most épitem vulkánokra a fészkem,
De fajtámra is mostan figyelek
S most hiszem el, hogy elhinni szabad,
Hogy milliókért élhet egy-nehány.
Dajka-nóták és tanító szavak
Fölzuhognak biborban egybeforrva:
Sohse vághat rosszat az Ember sorsa:
Ím, tábor vagyok gőgben, egyedül,
(Be jól van - vélem - minden, ami van)
Szívem napos, víg rétként elterül
(Hallom, hogy az egész föld dübörög
És átkozódnak, kik máskor imáznak):
Ma mosoly-csokrát szórom szét a számnak,
Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött.

Látás

Ahol jő, kit régen ohajtva lesek,
Ő, akit szüntelen lelek s keresek.
Képzelődésemnek serkenj hajnala,
Testben jő lelkemnek őrző angyala,
Most tehát, most két szemeim hívek légyetek,
Ti is, minden érzéseim jertek, nézzetek,
Csak te nyomorult kéz, s szegény ajakok,
Bár lelkemnek nehéz, legyetek vakok.

Hallás

Hangicsál a kincsem nyájas énekkel,
Óh, hogy testem nincsen rakva fülekkel,
Inak feszüljetek vont húr módjára
S mind együtt pengjetek édes hangjára.
Nyílj meg szívem, csókid lesznek szájmozgásai,
De ha róllad szót sem tesznek szép ajakai,
Érzéseden kívül hagyd zengéseket,
Már úgy, óh szegény fül, légy te is siket.

Szaglás

Irigylem kis virág állapotodat,
Boldogul letört ág, szép halálodat.
Kincsemnek éltedet keblére tetted,
S fűszeres lelkedet rá lehelletted,
Már ezt az új balzsamodat rózsás kertembe
Szedted, drága jóvoltodat töltsd hát szivembe,
Óh ég! szent harmatod lelkem megtelte,
Mert e jó illatot kincsem lehelte.

Tapintás

Szemem, nem láthattad, mégis fénylettél,
Fülem, nem hallhattad, mégis csengettél,
Órrom s szám izlése, csak veszteg ültél,
Mégis mi rébzés e', hogy felhevültél?
Jádzodjatok víg szivemmel minden csepp vérek,
Mert egy édes érzésemmel egekig érek.
Kincsemmel sétáltam, kis kezét nyújtá,
Szorítni találtam, s visszaszorítá.

Ízlés

Kézfogás, órr, fűl, szem, mind elbujhattok,
Már engem többé nem csalogathattok.
Látjátok véremnek pezsgő forrását,
Betöltém szivemnek fő kivánását.
Tudjátok-é, mi lehetett, amit ízlétek?
Aki még nem érezhetett angyali étek,
Bóldog, ha addig lés, míg meg nem talál,
Mennyei jó izlés! Forró csók valál.

Kívánság

Kép, amely szívemet tükröddé tetted,
Hang, amely eremet mind megpengetted,
Balzsamos lehellet! gyenge szorítás!
Melyekhez még kellett egy bóldogítás,
Édes csókok forrósági, égi harmatok!
Ti érzésim kivánsági, mi a hijjatok?
Csak középpontotok egy jó szív légyen,
Életem rajtatok mennyekbe mégyen.

Egy pár rövid nap, és én mennyit éltem!
Tükörbe nézni szinte nem merek,
Attól félek, hogy már hajam megőszült...
Ez a szív itten, oh ez oly öreg.

Az éjszakákat keresztűlvirasztom.
Az álmot már nem is keresem én,
Ugysem találnám. Nem tudok alunni,
Mióta bennem alszik a remény.

A kínok is már mind elfáradának,
Elfáradának engem bántani;
Pedig könnyebb a kínok gyilkait, mint
Holttestöket keblünkben hordani.

Én hordom őket és azt gondolom, hogy
Egy század óta hordom őket már.
Olyan nehéz és oly hideg halottak!
Fagy tőlök vérem, csak alig hogy jár.

Erőtlen szemmel nézek szerteszéjjel,
Mint aki kőhöz vágta homlokát,
Aztán föleszmél félig, s két alakban
Lát mindent, s tisztán még semmit se' lát.

Nincs bennem élet, nincs a lélek bennem,
Kétségeim azt messze zavarák.
Ugy hull reám egy szebb idő emléke,
Mint sírhalomra a tépett virág.

Gyülnek hangtalanul, gyülnek a tárgyaim,
úgy gyülnek köribém, mint a gyülő napok
s esztendők, melyeket megriadó, fanyar
kedvvel méregetek, mikor

szédelegve, fehér ingben, a lámpafényt
oltom asztalomon s csöndesen ágyamig
lépek, át a sötét, kriptasötét szobán
s mondom: újra betelt, ez is.

Gyülnek könyveim és ellepik otthonom,
gyülnek gyűrüim és ellepik ujjaim,
gyülnek régi ruhák s gyülnek az újak is,
postám új levelet hozott,

tegnap új patyolat-szirmu virágokat
kaptam, nárciszokat karcsu pohárban és
gondos, kedves anyám csontnyelü hajkefét
vett a régi helyett nekem.

Könyvjelző szalagok, zöld üvegek finom
illatszerrel, arany gombok, ezüst doboz,
bronz hamutál, acél-domboru tintakút,
képek, rajzok a négy falon,

száz apró csecsebecs, kéziratos lapok
felnőtt tornyai és nyolc telegyúrt fiók
jelzik elrobogó életem útjait,
mint parányi, meszelt-fehér

mérföldoszlopok és kőjelek, itt-amott
s furcsán, zajtalanul siklanak el mögém,
míg az egyre növő számokat olvasom:
mily közel van a férfikor, -

három kurta kis év, pár közel állomás
s harminc évbe futok. Ott lebegek, miként
ívcsúcsára repült, fölhajított kavics,
mely máris lefelé zuhan.

...És alattomosan szőnek a tárgyaim,
lelkem szárnya köré untalanul szövik
apró szálaikat. Pókfonalak kuszált
borzas rengetegét kötik

karjaimra s opál gombolyaguk ma már
béklyóként tekerül térdeim izmain.
Minden mozdulatom halk nyilalást okoz,
húz a sok kicsi megszokás,

sok szelíd szeretés szála s ez úgy sajog,
szurkál, fáj, amikor elhagyom otthonom.
Minden kölcsönadott könyvem e szálakat
tépi s úgy kiabál: ne hagyj!

Gyűrü nélkül olyan furcsa a két kezem,
mint a más keze és kapkod ügyetlenül,
kulcsom játszani kell, nyugtalanit, ha nincs
jobbzsebemben az óra és

úgy vergődöm e sok tárgy szövevénye közt,
mint bogárka repes, zümmög az ördögi
pókháló sürüjén, míglen a vérivó
végzet ráteszi karmait.

Olykor estelen úgy érzem, a tárgyaim
visznek, mint rohanó, emberi tömkeleg,
melyből lépteimet menteni nem tudom
s rábizom magamat lehúnyt

szemmel, félig alélt testtel: akárhová
megy, sodorjon el - és néha belémnyilal
sejtelemszerűen, hogy botor út ez út,
végromlásba, halálba visz.

... Meddig késlekedel, ifjui lázadás?
Gyúl-e bennem erő szertecibálni e
vadgubancu hinár sanda sövényeit
s meglengetni szabad karom?

gyilkos tárgyaimat rontani, törni és
züllött csonkjaikat széthajigálni a
négy égtáj fele és könyvcafatok fölött
ittasulva tapodni majd?

Akkor meztelenül vágok a rengeteg
erdők útjainak, végtelen ősmezők
pázsitján pihenek, oly szabadon kitárt
szívvel, mint a sudár vadak,

kiknek semmije sincs s mégis a drága föld
s mennyek sátora fent, minden övék, övék!
Állván föld közepén, nézem a csillagok
szőke, rámkacagó szemét

s érzem, elmaradott mind, ami földi lom,
bús időt mutató, ráncositó kacat,
szét nem osztogatott életem egy s egész,
mint sebesáramú folyam

s látván, énekelek nagyszerü éneket:
Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz,
ős életszerelem nagy, sosem agguló
boldog Istene! Ifjuság!