Egy kutya mellett nőtt fel lánczra kötve,
Kedvencze volt a gazdának szegény,
Aki feltette róla, hogy örökre
Kutyává tette a kutya-erény.

Ha néha-néha csettentett a gazda,
Ugrált a farkas és hizelkedett,
De a csörgő láncz arra tanitotta,
Hogy ő kutyának még se született.

Csillagváros, néma éjszakákon,
Amig aludt a kutya csendesen,
Ő ébren ült a zörgő szalma-ágyon;
Fülét hegyezve, várt figyelmesen

S átsivitott néha vad haraggal
Egy ismert hang az erdő mélyibűl,
Ameddig érte láncza, bús panaszszal
Vonitva járt a kutya-ól körül.

Ilyenkor titkos vágy lobogott benne,
Vad fényében égett haragos szeme,
De megcsörrent a láncza és leverve,
Szűkölve ment a csendes ól fele.

Egy éjszakán, vad, kitörő örömbűl
Üvöltés verte fel az éjszakát;
Letépett lánczczal vágtatott keresztül
Az udvaron, a kert sövényén át.

A csillagos, a néma éjszakába
Jeges, fehér szikrákat hányt a hó,
Csörgött a lábán elszakított láncza.
Rohant a hideg éjbe vágtató.

Nem is érezte végtelen magányát,
Csak azt érezte, hogy rohanni kell,
Távolba látta erdők kék homályát,
Azt tudta csak, hogy ott hazára lel.

Felette fényes, végtelen magasság,
Sehol elébe nem szakad határ,
Amit beszív az élet, az szabadság,
Mit elhagyott a kényszer, a halál.

Még egy üvöltés hangzik át az éjen,
Hogy megremeg a némaság bele,
Lehempereg a hóba örömében,
Aztán rohan az uj világ fele.

Hajnalodott. A hosszu, hideg éjen
Porrá fagyott a hó a föld felett
S a farkas - mint a gazdájánál régen
Kaparni kezdett, - csontot keresett.

A falka várta. Bátor, büszke ficzkók,
Kiket a küzdés bátrakká nevelt,
Zsákmányadó hazája mindnek itt volt,
Zsákmánya mindnek az, mit küzdve ejt.

Fagyot, éhséget elviselt a falka,
Az abba nőtt fel, - hozzá szokhatott,
De farkas-módra fázni, napról napra,
Ki kutya volt, - az nem tanulhatott.

És ténferegve vékony horpaszával,
Gondolt a kutya-társra és haza,
S jóllakva a szabadság nyomorával,
Odébb állott az első éjszaka.

És átugorva ujra a sövényen,
Tánczolt a farkas otthon nagy vígan,
Csóválta farkát és csaholt serényen:
- Haza jöttem - kutyának gazd'uram!

Ne csókolj, Miriám. Ártalmas éj ez,
Én ismerem rég. Vissza-vissza tér
Szomorú, bús, igaz mesékkel.
Ne csókolj, Miriám, csúf ez éjjel
És csókot adni vissza nem tudok,
Nem csörtet, álmos testemben a vér.
Mesélni kell ilyenkor, Miriám,
Árnyak kerengnek, rémülök, futok,
Fogj át, öledbe hajtom a fejem,
Jaj, jaj, az a sok kínos szerelem,
Amely űz, hajt olyan régóta már.
Ne csókolj, Miriám, Margit és Erzsi vár.

Akkoriban mondatott én rólam sok dicséret és gáncsoló szó.
Mondatott, hogy nagytehetségű ifjú lennék, de szörnyűképen
semmisem leszek, mivelhogy szertelenségről adtam tanúbizonyságot.

Nem adtam én ellenben e beszédekre semmit. Hajszolt, űzött a
rosszba kergető démon, s úgy hitték, hogy megöl az éjszakázás,
mivel éjszakánként a mámort kerestem, s nappal álmos voltam és buta.

Mámor-árus helyeken pedig csak rossz leányokkal beszéltem én, és
néha undorodtam magamtól, mert eszembe jutott, hogy e rossz leányok
bemocskítanak.

Május volt, és a kertben ismertem meg Erzsit és Margitot.

Ők tiszta lányok voltak, és én nem tudtam ennek folytán velük
beszélni.

Hogy ott ültek a rózsák bokra alatt, csak néztem őket. Tudtam,
hogy ők tiszták, és áhitottam fehér kezüket megcsókolni...

...Akkor éjjelen még nagyobb volt fejemben és szívemben a mámor...
És szomjas voltam tiszta kezek csókolására, és reszketve gondoltam
Erzsire és Margitra.

Égett az ajkam, szorult a torkom. Szerettem volna belekiáltani az
éjszakába, hogy én egy tiszta leányt szeretek.: Erzsit vagy Margitot...

Így jött előmbe boros pohárral az ifjú, ki szintén ott ült velünk
a padon; a rózsák bokra alatt. Lázasan, susogva kérdeztem tőle:

- Te is szeretsz?

- Igen...

- Tiszta lányt?

Súgva szólt:

- Erzsit...

S én leborultam az ifjú vállára... Lázban égve nyögtem: Szeretem
én is! Én is!... A tisztát, a szentet, Margitot...

Margit és Erzsi... Jaj, Melanie is jön,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Beszélek véle, beszélek róla,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Ő volt az én királynőm...

Hogy unottan köszöngetek nektek az utcán, ismerős idegenek, mit
gondoltok rólam?...

Sápadt vagyok, nehéz járású, alázatos... Mit gondoltok rólam?...

Kacagtok, fitymáltok, míg mellettetek elbotorkálok... Honnan
is tudnátok, hogy ez a sápadt, lomha, vézna ifjú egy száműzött
királyfi?...

...Az voltam én! Rongyos cipőjű, foltozott könyökű, hatalmas
királyfi. Rózsás volt az arcom, ragyogó fekete a két nagy szemem,
hullámmal csapódott fehér homlokomra fekete hajam... S a trón, a trón!
Hatalmas aranytrón ragyogott felém. Nagy volt birodalmam, csodásan
mesés nagy. A szívem, a szívem...

Az volt a legtelibb szív minden szívek között... Királynője is
volt! Megálljatok.

...Hogy ott tanítottam a kis szobában, aztán bealkonyult, szomorú
voltam volt nagyon. Künn kigyúltak, a lámpák s az én nagy szemeim
belemeredtek az emberes utcába. Mellettem a leckéjét darálta a fiú,
kiért négy forintot fizettek nekem... Aztán nagyon keserűnek éreztem a
szívemet....

Sohase fognak az én szemeim úgy eltévedni, mint akkor. Sohase fog
az szívem olyan keserű lenni, mint akkor. Sohase látom meg én többé
Melaniet, ki nénje azon fiúnak, kiért négy forintot fizettek nekem...

És nem tudom őt elbeszélni nektek. Szőke volt a haja, és könny
volt a szemében, és én nem láttam őt csak messziről...

És hogy nagy szemeimmel néztem a setétet, és hogy keserű volt az
én szegény szívem, azt nem tudhatta Melanie, mert hogy nem ő fizette
ki nékem a négy forintokat...

Én ott a setétben láttam a trónt. Aranyból való trónt, mely vár
reám, királyfiára... Csakhogy nekem a víz még bemegyen a cipőmbe, és
négy forintból nem csinálnak új ruhát. De végre is királyfi vagyok, és
majd meglát engem Melanie, és virág lesz a hajában, és könnytelen lesz
a szeme...

Így gondolám, míg nagy szemeim belemeredtek a setétbe, de
kiszakadt a lárma a közelső szobából. Mintha ugatott volna szűkölő
kutya, mintha a szívembe harapott volna valaki, és ijedten rántogattam
a leckehadaró fiú karját.

- Ki az?...

Szólt a fiú:

- Melanie sír. A néma...

...És akkor éjszaka lidérc ült reám, s egy kutya harapta a
szívemet. Aranyból való trónon láttam magamat. Jobbomon ült Melanie,
a néma, és igen-igen sírt...

Most csókolj, Miriám!
Óh, gonosz éjjel,
Bús éjjele bús, való meséknek,
Miriám, gyújtsd fel a vérem,
Jaj, jönnek a mesék, Miriám, Miriám...

Lilim! csoport öröm között
Tőltöm most éltemet.
Szívembe bú nem kőltözött,
Nem rág az engemet.
Sem könnyeket nem hullatok,
Sem nem sohajtok, jajgatok.

A szent barátság csillaga
Egemre felderűlt,
A tiszta boldogság maga
Felkent fejemre űlt:
De kedvem egybe sem lelem,
Mert nincs az én Lillám velem.

Ha nincs az én Lilim velem:
Mi nékem a világ!
Sokszor magamban képzelem,
Hogy a halál kivág.
Az élet édessége mi?
Mit érsz, öröm? ha nincs Lili.

A szem, fül és egyéb tagok
Múlathatnak talám:
Igen, de szív nélkűl magok
Gyarlón örűlnek ám.
Tudod pedig, szép rózsaszál!
Szívem csupán tenálad áll.

Te bírod, óh tudod magad,
Szép Lilla! szívemet:
Azért te is helyette add
Cserébe szívedet.
Enyím maradjon semmi sem,
Csak a tiédet add nekem.

De mit könyörgök íly nagyon
Galambi szívedért?
Úgy-é, hogy az nálam vagyon
Cserébe szívemért?
Nohát, ha megvan, ami kén':
Többé nem is terhellek én. -

Ha már enyím az, akié
Vagyok, szólj, Cipria!
Olyan szerencsés több van-é?
Van-é? s ha van, ki a'?
Nincs, Cipri, nincs... De kémlel itt
Nehány irígy - csitt, Cipri, csitt!

Ne szólj te erről senkinek,
Mi nem szólunk, mi se;
Hogy a világ irígyinek
Vakúljon a szeme.
Mi majd, ha boldog célt lelünk,
Tenéked oltárt szentelünk.

Én téji versbe foglalom
Érzékeny éneked,
S mellettem e szép angyalom
Hárfázni fog neked:
Így kötnek öszve új csomók,
S mi lesz Lilim jutalma? - Csók!

Míg mulatásba merülsz Baiaeban - Cynthia! - melyhez
Hercules által vert vízközi út kanyarog,
s egyszer a Thesprotus országának partjai mentén,
majd Misenus csúcsán nézed a tengereket:
drága szerelmünk éjjei jutnak-e néha eszedbe?
Szíved legmélyén megvan-e régi helyem?
Vagy valamely ellenség elcsent már dalaimtól,
Cynthia, képmutatón esdve szerelmed után?
Már ha időt pazarolsz, inkább vékonyka lapáttal
hajtsd kicsi csónakodat átal a Lucrinuson,
vagy Theutras csobogó medrébe merülve lubickolj,
paskolván evező kézzel a lágy habokat,
mint hogy férfi beszédét, kéjsóvár susogását
hallgasd, fekve a part elhagyatott fövenyén!
Mert így csábul bűnre a lány, ha szeretve nem őrzik,
így feled el fogadást, múltakat, isteneket.
Ezt nem azért írom, mert hogy nem tiszta a híred,
ám mivel aggódó minden igaz szerelem.
Hát ne neheztelj rám, ha talán szomorítnak e versek:
féltékenységem itt a hibás egyedül.
Több gondom, mint rád, a tulajdon anyámra se lenne,
nélküled árva, üres volna az életem is.
Otthonom, édesanyám te-magad vagy, Cynthia, csak te,
minden örömsugarat csak teneked köszönök.
Néha borús vagyok, olykor víg, s ha kiváncsi barátok
kérdezik, azt felelem: Cynthia tudja, miért.
Jer haza hát mielőbb, csúf, züllött hely az a Baiae,
mely megrontja a szűz, tiszta leányt gonoszul.
Sok keserű, szomorú válást okozott az a part már.
Ó, Baiae, szerelem gyilkosa, légy nyomorult!



--------------------------------------------------------------------------------

Cynthia festi magát?


Mondd, igaz-é, hogy utánzod a festett képü britannust
és aranyos szerrel mázolod át hajadat?
A természet minden igaz formát kiszabott: a
belga szinekbe takart római arc iszonyú.
Mert valahol valamely nő kékkel fente ki arcát,
vajjon máris a kék szín a helyes csakugyan?
Hantja alatt is gyötrődjék az a lány, ki először
kent idegen szineket balgán fürtjeire!
Énnekem oly kicsi kell, hogy szépnek lássalak, édes:
annyi csupán, hogy légy gyakran a látogatóm.
Nincs ugyebár testvéred e földön, nincs gyereked sem:
hadd legyek egymagam a fívéred, fiad is.
Este saját ágyadba feküdj le csak, az legyen őrződ
s felkoszorúzva ne ülj léha, ledér lakomán!
Jaj, ne akard, hogy hinnem kelljen a sok fecsegőnek!
Szárazon és vizen át szárnyal a hír sebesen!

Asszony, szépséges és rontó,
Köszönöm, hogy fölébredtél nekem
S néhány boldog hetem
Úgy élhettem, mint egy szerelmes és bölcs.

Hellászi bölcsek és költők
Nagy életét élhettem egy kicsit,
Kinek szivét viszik
Magasba: finom és rózsás hetérák.

Öledbe szent ájulásim,
Vagy Életről és Szépről dús viták,
Vagy csók-komédiák?
Nem tudom ma már, melyik volt több és szebb.

Mintha Hellász küldött volna,
Hogy hadd beszéljen egyszerre velem
A Nő, a Szerelem
S mannás ajkai a bölcseségnek.

Mindenkit el kell temetnem,
De Téged, az asszony-előkelőt,
Ha lesznek temetők,
Nem tudom, hogy kiként temesselek el.