Csak az tudja igazán mit jelent szeretni
ki maga is volt már boldogtalan,
ki megtanult mindent magába temetni
s mégsem adta fel álmait soha.

Csak az tudja mit jelent napfényben fürödni
aki sokáig árnyékban lapult,
s fájó szívvel is ,mindent hátrahagyva
egyedül talált rá merre van kiút.

Csak az tudja mit jelent mindent megbecsülni
ki segítő kezet sohasem kapott,
s egyedül tudott mindig talpra állni,
erős akarattal, bárhová jutott.

Csak az tudja igazán ki az igaz ember
akit oly sokan becsaptak talán,
mellette tarts ki! Ő fog megbecsülni!
Nála jobb barátot sehol sem találsz!

Anyám szemében én vagyok a napfény
amely beragyogja egész életét,
sosem kér semmit és nem is vár többet
csak jó ember legyek mindenféleképp.

Anyám szívében én vagyok a gyöngyszem
melyet úgy őriz mint drága kincseket,
ott vagyok benne mélyen eltemetve
bár nem őrizheti minden léptemet.

Anyám lelkében én vagyok a támasz
mely erőt ad néki nehéz napokon,
nem mondja mindig, titkom mégis érzem
miattam bátor! S én is jól tudom.

Anyám szemében én vagyok a minden!
Az ő büszkesége, s engem vár haza!
S bár meghálálni sosem tudom néki,
Köszönöm azt hogy értem vagy! Anya!

Nem akartam mást, csak karjaidba hullni,
elolvadni benned, mint egy hópehely,
elfeledni mindent, ami bennem forrong,
s nem érezni mást, csak érintésedet.

Túl gyáva voltam, nem mertem szeretni
pedig mint a napfényt, úgy kerestelek,
nem mertem mondani mennyire szeretlek,
s mire ráébredtem elvesztettelek .

Más karjába hulltál új reményt keresve,
és én ösztönösen megéreztem azt,
s kétségbeesve egy őrült pillanatban
lemondva, máshol kerestem vigaszt.

Megbántam százszor, de most már késő!
Légy mással nálam sokkal boldogabb,
számomra úgy is mindennek vége,
nekem már csak a bús magány marad.

Mi lesz ha a minden,
semmit nem jelent már?
S az aki várt reád,
soha többé nem vár?

Mi lesz ha a napfényt,
fellegek takarják?
Minden ellened van,
lelkedet akarják?

Mi lesz ha az utad,
mit végtelennek hittél?
Küszködtél,szenvedtél,
és ott állsz a végén?

Mi lesz ha nem érted,
emberek beszédét?
És nem hallod többé,
a lélek zenéjét?

Mi lesz ha életed,
értelme elveszett?
Minek élned akkor,
mit ér az életed?

Más lettél te is, és oly más lett minden,
alig hallom már néha hangodat,
pedig tegnap még oly forrón szerettél,
s most homály takarja már az arcodat.

Más lettél! Pedig úgy akartál engem,
mint a szomjas föld a frissítő esőt,
melynek cseppjeiben lágyan megfürödve
magába szívja az éltető erőt.

Más lettél! Pedig úgy akartál tegnap
karjaidba zárni szüntelen!
Más lettél!S mi tegnap valóság volt,
mára már minden kínzó gyötrelem.

Más lettél!Pedig úgy vágytam rád én is,
mint a napfényt a zöldellő mezők,
de ha te nem jössz , nem foglak keresni!
Feladtam mindent! Nincs már több erőm.!