Hétköznapi pszichológia…

(Bokorrímesben)
Van, hol lassabban múlik az idő, van, hol jól "latoltan"…
Van, amikor nem telik az idő, de van elhantoltan…
Van úgy, hogy rohan, az idő, és nem is összehangoltan…

(Közbeni változások: önrímben)
Hajnalban, bársonyos még a sötétség és ő az ég ura!
Aztán hirtelen felkel a nap, és a fény lesz, ég főura!
A bársonyos sötétség, már loholva visszaszól: este ismét ő lesz az ég ura…
Az immár reggeli napfény, szeretettel csak körülnéz, mert ő lett az ég főura!

(Senrjon csokor)
Az idő csak megy, halad,
Reá szükség, mindig nagy akad!
De, ez elsiklik…
*
Az idő bársonyosban
Sem áll meg, monotonon halad!
De, fel sem tűnik!
*
Az idő hajnalfényben
Is rohanva csoszog előre!
De, észrevétlen.
*
Az idő napközben is
Csak folyik a homokórában.
De, még le is jár…
*
Az idő nem tiszteli
Természetet, meg az embert sem.
De, halált igen!
*
Az idő, csak halállal
Nem bír el, útja ott megszűnik!
Az idő után?
*

(3 soros-zárttükrös)
Az idő, maga a lét, láthatatlan pillantok tömkelege,
Sok picinyi történés lesz, mi egyberagadtak egyvelege…
Az idő, maga a lét, láthatatlan pillantok tömkelege.

Vecsés, 2020. december 25. – Kustra Ferenc József – íródott; versben.

Bíborvörösre festette át,
felhők tükrözték a sugarát.
Fénycsóvája nyugvó napnak,
csodát kölcsönzött a partnak.

Víz tükrén egy hattyú ringott,
tollain a napfény izzott.
Ritkán láthattam én szebbet,
megmelengeti a lelket.

Hüvösén kel a Nap,
Halvány tűz, sugarát szórja.
Sárkunyhókban éltek a cigányok fiai és lányai
Az ősi Sinai kor hajnala óta.

Az időtlenség pillanatnyi létezésén
Visszasírnak az elveszett pünkösdi idők.
Gondolatban visszanézek a gyökerekhez,
Misztikus utakon sötét fájdalmán elidőz.

Ősi, kopott tanyák
Félhomályos, piros pünkösdi udvarokon.
Sápadt fénnyel ragyog a múlt
Szivárványos naptüzű szélzúgásokon.

S a lélek magányában
Kegyelem és kiáradások napfényes korában
Kitárulkozik az őseink szellemvilága,
S ablakom a szél zúgását az éj bezárja.

Pünkösdi emlékek

Langyos esők, fájó könnyek,
Sötét éjen felhők jönnek.
Bíbor alkonyon vérfolyók,
Földre csorog lehangolón.

Kopár égen nincsen csillag,
Égi jelenség álmot ringat.
Hervadó rózsa, cigány élet,
Tarna partján napfény nincsen.

Kunyhóink helyén vad füvek,
Templomunk harangján süket fülek.
Földünkön kevés a hit, sír az Isten.
Némán hallgat az idő csendes hitben.

Száműzött, csavargó vándorcigány,
Sötét végtelen bíborszínű álomvilág.
Anyám sírjánál megállok
Életem kristálytiszta forrásvizén.

Szeretet áramlik bennem,
Lelkemben örök a nyár.
Emléked kísér a tájon,
Amerre járok oly fájón.

Vinnél el magaddal engem, anyám!
Mert itt kivert kutyaként élek tovább.
Viharként tombol a lelkem,
A napfényben elfúj a szél engem.

Gondolataim virágos kertjén
Kiáltom anyám nevét!
Emléked kísért a sírig,
Míg ott lenn csendben pihensz végig.