Ne még! Csak egyszer átölellek,
Szemedbe nézek csendesen
És hagyj el aztán búcsu nélkül,
Egy sóhaj nélkül, nesztelen.

Ameddig csókod itt fog égni
Remegő, szomjas ajkamon,
Ameddig érezem varázsod
S a szived verését hallgatom.

Bübájos álmot hints előbb rám
És részegitsd meg lelkemet;
Ne tudjam azt a szörnyü perczet
Amikor elveszitelek.

Ne kisérjen a feledésbe
Se bús emlék, se fájdalom,
Mindössze annyi, hogy örökre
Egy édes csókról álmodom.

Itt állok a pusztán. Fürteimet
Simogatja az esti szellő.
Ah, alkonyodik. Az este hideg
S az álmok hajnala nem jő!

Ah, alkonyodik. Hiába a vágy!
Leáldozik egy nap, egy élet,
Már vár a hideg temetőben az ágy,
Vár kezdete az örök éjnek

És sirba viszem mind vágyaimat,
Mik még a szivembe lobognak,
Több lelket e lélek már sohsem ad
Az édes, drága daloknak.

Itt állok a pusztán. Alkonyodik
Bevonúl szivembe a béke
S mig napsugarakról álmodozik,
Beleolvad lelkem az éjbe

S im fátyla az éjnek megrepedez,
Fáklyái kigyulnak az égnek;
- Csak bátran a sirba! Ne félj sohse lesz
Hatalma feletted az éjnek!

Te bűnös asszony, mit kivánsz még?
Tied volt a hamvas ifjuságom;
Tied volt elős szivverésem,
Tied volt rózsás gyermekálmom.
A kárhozatért, amit adtál
Talán a vérem szomjuhozza
Izzó ajakad, mely a csókot
Égő parázszsal viszonozza?

Nem józanodva, nem feledve,
De elhagylak, mert itt az óra.
Érzem, ha még egyszer megcsókolsz,
Nem lesz erőm e fordulóra.
Nem volna többé akaratom
Örökös kárhozatba jutnék,
Kirabolnád egészen szivem,
Örökre koldusbotra jutnék.

A te öledben kárhozat van,
Reám vár még egy boldog élet,
Valami elfelejtett zugban,
Leszek boldog, - de nem tevéled.
Valami elfelejtett zugban,
Ahol még emléked se bántson
A porba ásom arczomat, hogy
Több asszony meg ne babonázzon!

Első csókját elfelejted.
Jön utána sok, sok édes.
Az első csók ködbe, távol
Lassan, lassan emlékké lesz.

De éget és véred hajtja
És gyötör a válás csókja,
Mintha egész szerelmed csak
Az utolsó csók lett volna.

Lement a nap. A vadvirágos róna
A távolban az éggel összefolyva
Pihenve hallgat. Fenn a kék egen
Aranyszemek nyilnak ki hirtelen
És csókot hagyva levelen, galyon,
Szeliden jár az esti fuvalom;
Tova suhan a csendes éjszakába,
Az ismeretlen, álmodó világba.
Béke a földön, szeretet az égben,
Nyugalom a rejtelmes messziségben . . .

Egy sátor áll a pusztán egymaga,
Körülveszi a csendes éjszaka.
Körös-körül a szabad ég alatt
Földönfutó czigányok alszanak.
A sátorban az asszonyok, a gyermek,
A férfiak az ég alatt hevernek.
Aluszik mind. Csak egy fiu van ébren,
Kopott hegedüt szorongat kezében;

S amig a fényes csillagokra néz.
Sóhajtása az éjszakába vész;
- Oh, mért vagyok a puszták vad lakója,
Hol nincs a dalnak senki hallgatója?
Dalaimat az éjnek játszom el
És nótáimra senki nem felel.
Minek a nóta, ha nincs a ki értse,
Ha nincs a ki egy jó szót adjon érte.
Csak az az árva, a ki hegedül
S ő maga sir csak rajta egyedül . . .

- Hallgass kölyök! kiált egy hang reá,
A nótáidat nincs ki hallaná?
- Kinek akarsz hát húzni te fiu,
Ha életed, keserves, szomoru?

S egy vén czigány a fiuhoz huzódik,
Oda hever és halkan sugdosódik:
- Hisz éltem én a fényes városokban,
Hol nóta járja éj-nap szakadatlan.
Parancsoltak urak és czifra dámák
S én huztam egyre, huztam a nótáját
Mindenkinek, a hogy parancsolt, rendre
Hullott a pénz marékkal a zsebembe.
Ugy száll a mult rám, mint egy boros álom,
Soh' sem lesz olyan dolgom a világon . . .
De devla tudja, hogy mi lelt ott engem,
A kóbor lélek ágaskodott bennem!

. . . És egyszer csak elémbe tünt a puszta,
A délibáb, a csorda gémes kutja.
Előmbe tünt a sátor, a szekér
A koldusbot, a keserves kenyér,
Hegedüt, vonót csendesen letettem
És utamat a sátrak alá vettem.
A puszta hivott, - nékem jönni kellett
És ott hagytam a fényes czifra termet.

Visszahiv az majd téged is gyerek,
Ha le is nézed, ha meg is veted,
Akármilyen a dicsőségnek utja,
Csak visszatérsz, ha visszahiv a puszta . . .

Maradj a pusztán, mert a puszta hü!
Hiába itt se sir a hegedű.
Van a ki hallja, van a ki megértse
Barna leány virágokat szed érte,
A jó kedvedet pénzen nem veszik,
ÉS akkor huzod, hogyha jól esik . . .

Csak huzd a nótát ingyen a szegénynek,
Szabadságvágyó, sátoralja népnek.
Csak huzd a nótát és ne kérdd, kinek,
Könnyebb lesz tőle, hogy ha bus a szived.
A ki a mienk, a ki itt ragad
Nem ismerik, éhen vész - de szabad!