Széles, kopár vidéken élek
Lágy, fényes éjszakákon.
Szerelmes szívem érted dobog,
S varjú károg fenn a fán.

Ablakomon át beragyog a Hold fénye,
Nélküled, Kati, lelassulna az életem.
A hajnalok könnyű kínján ébredek,
S varjú károg fenn a fán.

Szívem bánatos, dérlepte jég lett,
Siralmas vágyakon gyengülnek a fények.
Búsongó tájon szeretlek téged,
S varjú károg rám a fán.

Elszánt szívem boldogságra vágyna,
Gyötrő, rossz emlékek kínoznak.
Egy este részegre itattál,
S lám, ma varjú károg rám a fán

Eltűnt a hajnalok fénye

Jő a hajnal havas esővel, széllel, faggyal,
Hideg ágyakban fetreng az élet, száll a sóhaj.
Kopott, kormos serpenyőn üresen kong a holnap,
Rozzant szekéren eltűnt egy korszak.

Szegénység öli a lelkeket, nincsen fénye,
Árnyékunkon dér, eltűnt az élet reménye.
Kunyhóinkban repedt hideg éjek,
Hull a hó vakító, fehér fénnyel, olyan szép ez az élet.

Jégcsapok ereszkednek, kályháinkban szunnyad a hamu,
Hegedűnk bús hangján kinyílik a temetőkapu.
Csontsovány testű népemnek néma a lelke,
Száll kirekesztve fel a fellegekbe.

Tarnazsadány, Hideg vég, 2020. október 30.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.

Tarnazsadány- Hidegvég, Északkeleti Régió

63 éves lettem - november 21.

Szívemet szúrja Jézus töviskoronája,
Lelkemnek siralom völgyében siratása.
Reménytelen jövőm keserves élete,
Kínokkal nyugszik le majd a temetőbe.

Olykor áldott kezek emeltek magasra,
Hegyek fölé épített kőabroszokra.
Szegényen, csórón hordom a keresztet
Cigánytelepek nyomorán kirekesztve.

Emberré érettem gyermekként,
Szüleim a csillagok között ragyognak vesztesként.
Dögkutak mélyéről jött felénk az élet,
Múltam életforrásai ezek a régi képek.

Hogy is lehetne elfelejteni a falusi telep nyomorát!
Az ősznek novemberi gyümölcse vagyonát.
Mégis szépek azok a múlt idők,
Jézus szeretetén éltünk szenvedőn.

A nagy csendben pihen a szívem,
Megfáradt már a vén lelkem.
Hideg árnyékomon viaskodik az ősz,
Jézus szeretetén a pirkadó hajnal is elidőz.

Felmelegedni vágyna már a szívem jege,
Advent napján gyorsabban ver az ere.
A Kis Jézus születése mámorán,
Kitárulkozik szívem bíbor bársonyán.

Sajgó szívemben csendesül a vihar,
A boldogságot belém advent ad.
Fejünk fölött pihen a Hold,
Fáradt kezemből kiesik a toll.