Langyos esők, fájó könnyek,
Sötét éjen felhők jönnek.
Bíbor alkonyon vérfolyók,
Földre csorog lehangolón.

Kopár égen nincsen csillag,
Égi jelenség álmot ringat.
Hervadó rózsa, cigány élet,
Tarna partján napfény nincsen.

Kunyhóink helyén vad füvek,
Templomunk harangján süket fülek.
Földünkön kevés a hit, sír az Isten.
Némán hallgat az idő csendes hitben.

Az ember fiai

Felkelt a Nap halott, sápadt fényével,
Késői szeptemberi nap gyenge melegével.
Nézem a messzi, távoli tájat,
Perzsel a múlt emlékei, ég a vágyam.

Keres a gyűlölet, itt jár a hideg szélben,
Megtalál minket a vándorló messzeségben.
Mindenhol mérgező, keserű élet várt,
Hordozza múltunk a régi gyászt.

Örök szülőhazám e drága hon,
Hol könny és bánat ostromol.
Nincs szívünkben harag, már nem várunk csodát,
Ősrégi cigány telepek őrzik még a lábam nyomát.

Gyertek, gyertek, gyerekek,
Játszunk kinn a tereken.
Mutassunk meg ennek a világnak,
Miértünk kell nyílni a virágnak.

Gyertek, gyertek, gyerekek,
Szedjük fel a szemetet.
Tiszta légtér kell az unokáknak,
Kis madárkák örüljenek a fáknak.

Gyertek, gyertek, gyerekek,
Zengjük be a hegyeket!
Békedalunk vigye a szél bátran,
Minden gyermek éljen félelem nélküli boldogságban.

Fehér hattyúk úsznak álmaim kristálytaván,
A holdvilág fénye járja át fájó dallamán.
Lelkem lángján tiszta élet,
Fekete, fehér, összekuszált képek.

A hajnali fény vörösre festi az ég alját,
Zord, bíbor szél viszi messzire szívem jajszavát.
Megtiporta az idő, szerelmünk kopár sírhant,
A szív megszakadt az ősz titkain.

Tábort vert a szívem lelke a csillagok alatt,
Gyűlölt hideg szél bánt a sátram alatt.
Számunkra idegenként, sikongva zokogunk,
Végtelen időkön magunkra maradtunk.

Himnusz

Hatalmas ősfák dzsungelében
Ősi szellemek sötét szemei bámulnak felénk a feketeségben.
A halottak völgyén sírón zeng az ének,
A nép nélküli földön ránk ébrednek a szellemképek.

Dicső népünk jeltelen sírban fekszenek szótlan,
Búsan kísért a végtelen karavánútban.
Jól tudom, apánk fiai szétszóródtunk a múltban.

Átkozott teremtények vagyunk elátkozva,
Hosszú, végtelen utakon meneteltünk leigázva.
A mi földünkön nem lehet hazánk!
Mély fájdalomtól szenved az ősanyánk,
A holt törzsem jelét viseljük szívünkben.

A világunk minden, csak nem becsületes,
Tudom, a népünk koholmány történelmén rettenetes.
Örökké él népünk, bár nem lesz béke a halálunk,
Átvezet a túlvilágra, a sírunk ki van ásva.

Hatalmas ősfák dzsungelében
Lelkünk ott lebeg békétlenségben,
Könnyeink áradó sors végzetében.

Tarnazsadány, Hidegvég. Roma nap alkalmára.