Az érzelmeimtől függ hogy
kit kedvelek és kit nem,
mert tele előitélettel homályos
és hályogos a szemem.

A szeretet viszont nem
a szeszélyeim függvénye,
hanem mint csontban a velő,
egy istenadta, szívben rejtett erő.

Csak pucéron és ártatlanul
állhatok a lelkemmel szembe,
melynek tiszta fénye arra mutat,
hogy hol a hiány és mi a feladat.

a mulandóság padlóján táncolunk,
még akkor is ha a csontvázat említjük
(a halál üregszemű jelképe),
amely idővel szintén földé válik

még a halál is elvérzik,
és mának virágai a holnap
gyomnövényei lesznek
a jelen egy nád szál
mely a holnap szelében inog

az évszakok
megkeverik napjainkat
mint várakozó
nyugtalan kérdések

öregedésünk során rájövünk,
hogy a lebegő őszi levelek
a szélben valóban egy új
menyasszonyi táncot gyakorolnak

Szűrt fény kergetőzik a lombokon.
Két levél között csendben átoson.
Lecsúszik az ősöreg fa törzsén.
Mely az időt nyögve áll itt görbén.

Megfáradva várja léte végét.
Kor marta ránc barázdálja kérgét.
De most csak figyeli a fény táncát,
öröm simítja ki kérge ráncát.

Nézegetem szobám kopár falát.
Szellemeket rajzol rá egy faág.
Ahogy hajladozik, kint a fényben.
Árnyék rajzol képeket sötéten.

Megjelenik a bőség szelleme.
Soha sem voltam jóban ővele.
Látszik még egy, ki sosem volt barát.
Nyugalom díszíti szobám falát.

Megjelenik életem hű társa,
a velem sétálgató bús dráma.
Ővele mindíg is jóban voltam.
Te is itt vagy barátom? Dúdoltam.

Na menj el innen már a fenébe.
Minden trükködet tudom betéve.
Behúzom a függönyt, hogy ne lássam.
Úgyis marad az egyetlen társam.

Elindult a komor ősz már.
Előtte ballagott a nyár.
Lehagyta az ősz a nyarat.
Az ősz mögött hát lemaradt.

Mikor érezte, hogy fárad,
lépett hátrafelé hármat.
Minden lépése egy hónap.
Ősz utat ad tél apónak.

Nem lehet itt semmi panasz.
Látszik már a színes tavasz.