Szakíts le rólam egy virágot.
Ágamra nőtt lélekszilánkot.
Sötét földbe merült gyökerem,
táplálta fényre az életem.

Szakítsad le, vigyázz rá nagyon.
Ilyen nem terem csak úgy vadon.
Belőlem fakad ez a virág.
Lélek mélyből izzó szalmaláng.

A szeretet mennyit ér,
és az élet mennyit kér?

A misztérium válasza
az utolsó vacsora,

melyben a bor és a kenyér
hagyatékosan test és vér.

Melyben Krisztus tudatta
hogy a borban és kenyérben,

a testében és a vérében,
áldozatát ránk hagyta.

Szép a magyar a költő ajkán,
és szívemben van a szépsége,

de a szép szónak minden
nyelven egyenlő az értéke.

Ki bejárta a világot,
az egy kissé messzebb látott,

és minden népnek embere,
mert a földnek nincsen pereme.

De kétségtelenűl szép a magyar,
főképpen ha szívből szaval.

Mint egy kis király ültem a szánkón
melyet nagyanyám mererőltetésel húzta.
Enyhe pelyhek hullottak az égből
és a hó mint patyolatos fehér takaró
fedte be a keményre fagyott földet,

Ölemben tartottam egy barna papírban
burkolt csomagot, mert nagyanyám megkért
hogy szorosan tartva vigyázzak rá.
A falu szegényeihez voltunk útba, kiket
megsegített. Ilyen volt az én nagyanyám.

Az én nagyanyám egy áldott lélek volt
kit az Úristen már régen szívébe vette.
Hóviharban vagy kánikulában, az én
nagyanyám életében mindig akadt valaki
kit önmagánál fontosabbnak tekintette.

Eszedbe jut, ha felnézel az égre.
Eszedbe jut, ha éj fest feketére.
Felejted majd, ja távozol sötétbe.
Felejted majd, végleg és örökre.

Így, ha felnézel Isten kék egére.
Ha meredten nézel bele az éjbe.
Jusson eszedbe, mit kell másképp tenned.
Hogy szép pecséttel zárd le életed.