Mikor megszülettem, nagy vár állott,
Megöregedtem, már majd' elmállott.
Nincsen már belőle, csak kőhalom,
Ahogy nincs menedék… csak fájdalom.

Komor, háborús éveket éltem meg,
Nem volt benne mese, csak élet… beteg.
Pedig váram oltalmat adhatott volna,
Ha hagyják, hogy éljek, mint a magam ura!

Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
Nem lázadtam, azt hittem, ez így van jól,
Már tudom, együttműködtem, de nem jól.

Együttműködésből alávetettségem lett
És ez a mocskos élet nyakig eltemetett.
Így mindig alulról szemléltem a világot,
De ott lenn bizony nem osszák a boldogságot.

Korlátlanul együttműködni dőreség, hiba.
Más igazának alá vetni magad, balgaság.
Egyensúlyt keresni tudni kell, hogy kalyiba
Ne dőljön össze, ne legyen ez a csalfaság.

Még élek? Főm felett, ah, a sírhantom tornyosul?
Élet kérdésein merengek, filozofálok.
Élet zaját még hallom, ez látomásomul
Szolgál, ihlet, hogy még élek, s valaki vagyok?

Lelkemnek égő éhe kerget a térre,
Hogy ott tán’ hátha, friss levegőt kaphatok,
De sohasem… ott sem nézhetek az égre,
Mert így vagyok, levegőt sem igen kapok.

Kiégett lelkem, majd összerogy és vége,
De sorsom még van, életben, a mában tart.
Nekem a saját rom életem a kolonca, része,
Élettől jussot nem is kapok, csak folytonos vihart.

Még a téren sem nézhetek fel az égre
Én balga, itt sem nézek mélyen másoknak
Mert így alakult az én sorsom… a szemébe!
Nincs holnapom… megfelelek elvárásoknak.

Már tudom, nekem csak kaloda jutott,
Meg pofon és elviseltem, mint kokott.
De sorsom még van, életben a mában tart.
Bár jussot nem kapok, csak folytonos vihart.

Lelkemnek égő éhe kerget a térre…
Még a téren sem nézhetek fel az égre…

Vecsés, 2011. október 17. - Kustra Ferenc József

A nyelv egy hű szerető,
És remek a szolgálata,
Hát jól vigyázzunk rá,
Mert az emberiség diadala.

A költő ajkán édesítve
Messze hangzik zenéje,
Tisztelettel bánjál vele
Hogy minden ember megértse.

Bárhova magaddal viheted,
Mert a szép szó igaz szeretet.
Bája nélkül mit is tennénk?
Mint majmok az ágak kőzt lézengnénk.

Minden évben, ha égnek a gyertyák, s eljön az advent ünnepe,
imádkozom, és azt kívánom, ez az ünnep most más legyen.
Legyen melegebb. Úgy, mint régen, mikor mi voltunk gyermekek,
s gyertyafény mellett üldögélve úgy vártuk ezt az ünnepet.
Visszagondolok mikor még nem süvített így a tél szele,
s lázasan vártuk, vajon mit hoz majd a szeretet ünnepe.
Tavaly még jó anyám is itt volt. Ősz haján ült a tél dere,
s most a magasból kíván nékünk áldott és békés ünnepet.
Mit kérjek én most? Ajándékot? Nem hoz oly örömet nekem,
hiszen üres lett szinte minden, nem vonz már néha semmi sem.
S mégis: ahogy a gyertya csonkja viasztól csordul, meglelem
magamban azt a békességet, amit régóta keresek.
Meleget érzek, ami fűti kóbor, megfáradt szívemet,
s úgy érzem minden dobbanásban, ez az ünnep most más lehet.
Mindig lesz szép, és mindig lesz jó is, csak akarnunk kell, hogy így legyen!
Szeressünk! Bízzunk! Ne adjuk fel! Kell, hogy győzzön az értelem!

Csak egy porszem a végtelen
mi világomba veszett,
határtalan univerzum
ködéből épült makett.

Tárgyiasult gondolatok
testet öltenek lassan,
meg sem született csillagok
rejtőznek el a napban.

A remény is kudarccá vált
felbukott a szerencse,
apránként kiszárad minden
cseppekkel telt medence.

Hó lepte alak ül a padon
némán mered maga elé,
napfény csillan rajt a havon
hólé válik emlékekké.

Minden cseppje bánatot mos ki
megfáradt, nyomorgó szívéből.
Érdemes- e hát tovább élni,
vagy elég volt-e bús létből?

Nem töpreng az élet értelmén
elfogytak már a vágyai,
ráfagynak vízcseppek ékszerként
és elszakadnak láncai.