Bárcsak lehetnék én őszi szellő,
hogy borzoljam szőke hajadat.
Vagy lehetnék én egy remek festő,
festhetnék szerelmes szavakat.

Lehetnék egy vízzel töltött csésze,
hogy ajkaink összeérjenek.
Érezném, hogy enyém vagy már végre,
rólad írnák költeményeket.

Ecset az én kezembe nem való,
szellő sem leszek soha, tudom.
Ez a lap egy palackba zárható,
összehajtom, bele is dugom.

Beledobom vágyam tengerébe,
bízva, hogy eljut tehozzád.
Elindítom hát a messzeségbe,
szerelmem bont majd rá vitorlát.

Gyönyörű volt, akár egy álom,
mind az, mit képzeltem veled,
gyönyörű, mit arany tollal
színesre festett a képzelet.


Gyönyörű, de rá kellett jönnöm,
mind az, mit elhittem neked,
hazugság volt. Most rideg minden,
s nem találom a helyemet.


Kihűlt szívemben néma gyász van,
s a könny, mely lelkemről pereg,
eleven sebként sajdul bennem,
aztán elmúlik hirtelen.


Időm kevés, és nem akarom már
rád pazarolni, mert lehet,
azt dobom el, ki csöndben, némán,
tiszta szívéből szeretett.


Néha még itt vagy álmaimban,
de többé nem leszek veled,
messze tűnök, hol talán egyszer
rám talál még a szerelem.

Futnak az évek

Futnak az évek, de amíg élek
szeretnék átélni ezer csodát,
melletted lenni, ha bármi is jönne,
hogy elmondhasd majd, ha valami bánt.


Futnak az évek rohanó lépttel,
és néha nem tudjuk, hogyan tovább,
egyetlen csak, mi biztosnak tűnik,
hogy szeretlek téged egy életen át.


Történjen bármi, én nem fogok bánni
semmit sem, amíg mellettem állsz,
mert amíg itt vagy karomba bújva,
addig gyönyörű ez a világ.


Jöhet a tél és pustolhat hó is
hófehér leplét terítve ránk,
mert az a tűz, mely belőlünk árad,
úgy fűt, akár egy meleg kabát.


Futnak az évek. Messze tűnt régen
az ifjúkori álmodozás,
de míg egy csöppnyi remény is éltet,
Addig gyönyörű ez a világ.

Ne búsulj bent a hideg szobában,
állj fel! Tárd ki az ablakod!
Hagyd, míg a napfény meleget áraszt
megpihenve az arcodon.


Ne búsulj bent, magadba hullva,
mint egy árnyék, mely egyre fogy,
jöjj közelebb és állj ki a fényre,
látod? Most minden úgy ragyog.


Nézd! Még a felhő is nyugodni készül,
átölelve a kék eget,
Játszi mosollyal simogatva
bólint, azután messze megy.


Ne gubbassz bent! Látod, most minden
olyan vidám és éltető,
mint a napfény, mely simogat téged,
mint egy érzéki szerető.


Ne búsulj bent! Jöjj ki a fényre!
Hadd simítsa az arcodat!
Hagyd a bánatot messze tűnni!
Hidd el: leszel még boldogabb.

Lesz majd még időd nevetni, sírni,
s holnap talán majd úgy ragyogsz,
mint a csillag, mely éji sötétben
Olyan fényesen felragyog.

Évek múltak el, és te elmaradtál,
emlékeimben lassan megfakulsz,
nem fáj már úgy, ha lehunyt szemeimmel
arcodat látom, ahogy lángra gyúlt.


Messzire tűnt az idő sodrásában
szemeid fénye mely úgy csillogott,
hogy el hittem azt a két szemedbe nézve,
veled lehet csak biztos holnapom.


Ma már tudom, hogy hazugság volt minden,
s hazug volt minden szó az ajkadon,
és az a tűz mely szemeidben égett,
hazug volt, mikor értem csillogott.


Évek múltak el. Szívem mélyén dér van,
nem maradt más, csak néma, bús közöny,
sötét hajamra sűrű dér szitál már,
s a rút idő szárnyán én is őszülök.


Néha még feltűnsz elmúlt álmaim közt,
de az emléked ma már oly ködös,
mint megfakult kép az esti szürkületben,
míg halk sóhajjal az este beköszönt.