Vizionálom, hogy vele sosem vagyok egyedül…

Nekem a magányom a legjobb társam,
Így nem vagyok egyedül, ő a váram…
Ahogy botorkálok az utamon,
Elmém csak köröz, nagyon kutatón…
A szívem folyvást csak remél,
De meddig tart ki a… jövél!?

Körbenézek, mint senkiházi,
Koldus jön szembe, nem akárki!
Mind a ketten csak éhezünk, legalább a jó szóra.
Árokpart… ülünk, napfény jő hajnali virradóra.

Egy nincsen csak, hogy senki nem fogja meg a kezem,
Pedig egy kézszorításért eladnám a lelkem…

Volt nála lőre, azt ketten pirkadatig meg is ittuk.
Mindent átbeszéltünk, előbbre azonban nem jutottunk.

Elváltunk, én kóricáltam tovább
Semmi nem változott, hovatovább…

Magamhoz öleltem a magányomat, nehogy már őt elveszítsem,
Azt igen nehezem bírná elviselni kilyukadt lelkiségem…
Sorsunk eggyé vált, de úgy, hogy ölelve, megfogtam a saját kezem…

Vecsés, 2015. január 1. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Létem hajója éppen süllyedőbe, úgy hallom, halálnak sír minden eresztéke…
A hullámzásban a sok golyók görögnek, az egyik a lábát törte egy görögnek.
Nincsen az a hajó, mi örökéletű lenne, pedig fölséges élmény lehetne.

Lehet, hogy az én létem nem is vonat? Hogy élethajóm van… de ellopták a lovat!
Kezemben egy ustor, de hajót hiába ütőm… Ahhoz meg nehéz, hogy vízbe lökőm.
Öreg is vagyok, már nem bírok el egy hajóval… már nem üthetem nehéz karóval…

Minden nappal a halálom közelg’, de ez ellen nincsen semmi védelem, nincs ’ellen’.
Azt még nem is mondtam, hogy állandó a létvihar, gyomromat forgatón... mind' felkavar.
A kapitányasszonyom a főellenség, intézkedik… nem hallja a véleményem…

Vecsés, 2023. október 9. – Kustra Ferenc József- íródott: leoninus trióban és önéletrajzi írásként.

Laposodik Napnak íve,
Fakuló a világ színe.
Rozsdás a táj, zord a szíve,
Jó időnek fogy a híre.
Milyen lesz a termény íze?

Puttonyból a szőlő nektár
Fahordóban új bort pesztrál.
Dús földeken tart a leltár,
Vetésre vár néhány hektár.
Langyos idő lesz a mentsvár.

Fákat rázza a kevély szél,
Csörögve hull tépett levél.
Az avarban gomba henyél,
Gyűjtögesd, és jókat egyél,
Ám kalapjával résen legyél!

Bár fák levele tarka, tépett;
Indián nyár vissza lépett.
Felhők közül Nap felfénylett,
Sárgít a tök, magja érett.
Ősz emberrel együtt érzett.

Vénasszonyok padra ülnek,
Szép színekben megfürödnek.
Hó végéig gyönyörködnek,
Míg a szentek el nem jönnek,
S hullanak a fagyos könnyek.

De addig a serény ember
Munkálkodik - vagy ezerrel,
Spájz és pince telik tettel,
Maggal, lével friss gyümölccsel,
Áldott földből szeretettel.

Mire zord jég felhőt dermeszt,
A hideg szél havat gerjeszt.
Fáradt ember álmot erjeszt...
Földben a mag tavaszt fejleszt,
Megújhódást titkon termeszt.

Viharos idő...
Csepp loccsan a tócsában.
Libabőrös nap.

Felhőtakaró
Sötétre hízta magát.
Nyála csordogál.

Korgó gyomrú ég,
Szeme villámokat szór...
Dühöngő könnyet.

Esőt permetez,
Prüszköl a fújtató szél.
Vacogva tüsszent.

Didergő vidék
Hajlongva dagaszt sarat...
Kémények füstjét.

Az utolsó nyári napsugár délben
Átsiklik az egyenlítőn csendben...
Az esti naplemente már őszben.
Éjszaka s nappal egyenlőségben,
A természet tarka köntösében.

Az ásító reggel már elnyújtja álmát,
És a nappal korábban veti meg ágyát.
Az áldott fény ismét becsesebbé válik,
Hőhullám helyett a világ lassan fázik.

Majd kifehéredik
Ködös, zord zúzmarás reggel.
Színkavalkád-halál.
Felébrednek a szentek,
Közelegnek ünnepek.

Nap messze gurul,
Kihűlt fotont ereget,
Vacogó telet.
Kályha mellett szeretet,
Melegíti lelkeket.

A téli napforduló éjszakája
Új reményt, hitet hint majd a világra.
És tyúklépéssel nyúlik napnak árnya.