Az is harc, mikor azokkal harcolsz,
kik tönkretették az életed,
habár kívülről nem látszik semmi,
s nem ropognak a fegyverek.
Az is fáj, mikor összetörve,
félig ájultan ott heversz,
Tested éktelen seb borítja,
s véredbe, fagyba ott remegsz.
Az is fáj, mikor nem tehetsz semmit,
s mások bűnéért úgy fizetsz,
lelked pőrére vetkőztetve,
s forrong benned a gyűlölet.
Tested gyöngül, de ereidben
lüktet a vér, és oly tüzes,
hogy felszakít benned minden érzést,
s őrült erővel halmoz el.
Mint egy tomboló, féktelen szélvész,
mely felborít mindent, s úgy megy el,
mint egy őrült, ki összetör mindent,
s nem marad utána semmi sem.
Az is harc. Hisz a lelked vívja!
S azon múlik, hogy győzöl e,
milyen erősen küzdesz érte,
hogy legyőzd azt, aki tönkretesz.

Neked csak játék. Kaland volna,
de nekem forró szerelem,
téged egy percre elvarázsol,
s aztán tovatűnsz hirtelen.

Csak egy szunnyadó, izzó szikra,
amely lángra gyújt hirtelen,
tüzével mindent összeéget,
s aztán kialszik teljesen.

Neked csak kaland lenne úgyis.
Csak egy a számtalan közül.
Nem érdekel, hogy összetörsz e,
s szememben bánat könnye ül.

Hiába hullna ezüstös cseppje
gyöngyözve végig arcomon,
észre sem vennéd, bárhogy fájna.
Szívedben nincsen irgalom.

Hagyj engem végre megcsitulni.
Menj el! Nem kell a szánalom!
Jön majd más, aki tiszta szívből
szeret, ahogyan akarom.

Hoz el nekem a csönd varázsát,
amit régóta keresek,
hosszú éjszakák átálmodását,
amely annyira kell nekem.

Hozd el nekem az est nyugalmát,
hogy álomra hajtsam ősz fejem,
S örökös aggódás helyett végre
Egy kis nyugalmat adj nekem.

Add nekem vissza a hitemet végre,
hogy higgyem: egyszer tán jobb lehet,
Hisz a tengernyi küzdelemből
rég kivettem a részemet.

Küzdelmes évek, emberöltők
súlya mely árnyékként követ,
mázsás teherként földre húzva,
megfeszítve a bőrömet.

Ne kínozz már! Nem tettem semmit!
Mért űzöl engem szüntelen?
Hiszen nem volt csak annyi bűnöm,
azt szerettem, kit nem lehet.

Ne üldözz már! Add vissza végre
mindazt, ami még jár nekem!
Ne vedd el tőlem minden álmom,
nézz rám! Segíts meg Istenem!

Nem így akartam elköszönni,
amikor végleg elmegyek
tőletek, hiszen hittem abban:
talán köztetek van helyem.

Elhittem azt, hogy szorgos munkáért
kijár majd annyi tisztelet,
mint annak, ki más után áskálódva
árulkodik, és hízeleg.

Tisztes munkának kevés a bére.
És már tudom, hogy nincs helyem
azok között, kik átgázolnak
érzéketlenül mindenen.

Elmegyek, ahol nekem is jut majd
egy talpalatnyi kis földdarab,
s elfogadnak majd ily szegényen,
hiszen a lelkem gazdagabb.

Nem így akartam elköszönni!
El sem akartam menni sem.
Hiszen a föld a talpam alatt itt
puha bársonyként omlik el.

Hiányzik majd, de mégse bánom.
Máshol talán majd kedvesebb
szavakkal várnak, megszeretnek,
s örülnek annak, ha ott leszek.

Nem érdekel, hogy mit mondanak rólam,
hisz csak én tudom, mit, miért teszek,
nem érdekel, ha durva szavak szólnak,
meg sem hallja már rég, süket fülem.

Nem érdekel, ha sunyin meglapulva
gonosz pletykákat súgnak, mert lehet,
talán ennyi csak minden boldogságuk,
s minden csapástól erősebb leszek.

Nem érdekel, ha hosszú éjszakákon
magányod oly nagy, s hiányzom neked,
mikor ott voltam darabokra törve,
te sem kerestél. Nem voltál velem.

Nem érdekel, ha könnyeidnek árja
patakként folyik szét az arcodon,
neked sem fájt, mikor miattad sírtam,
s könnyektől ázott hűvös vánkosom.

Nem törölte le senki, ha sírtam,
s lelkemre hullott pergő gyöngyszeme,
apránként, lassan kristályosodva,
amíg szívemen burkot képzenek.

Körbevonva, hogy ne fájjon semmi,
s valahol mélyen mégis megrepedt,
s hiába hívsz, és hiába jönnél,
szakadt szívemben nincs többé helyed.