(leoninus csokor)
Nálam vágtatnak a sok percek, a szép napok meg mind gyorsan a múltba mennek.
Sok a problémám, este nehezen alszok el, már manapság alig reménnyel…
Kint a szél süvítés olyan, mint gúnykacaj, de konstatálom, ez csak nagy ricsaj.

Lelkem is már el van fáradva, öregszek, naponta sok száraz sóhajok követnek.
Közben meg a sorsom, mit sem javul, érzem közeleg a vég, sőt haladéktalanul.
Bennem már nem keverednek bánatosan sóhajok, bennem már nem vannak vágy-óhajok…

Elfáradt lelkemben csak morgás hallik, az létem így a vég elött magától zajlik…
Sunyis mosolyok, szeretetteli pillantások, már nincsenek is, már biz’ fáradok…
Nincsenek már terv-részletek, éltető elgondolások, lehajtott fejjel ballagok…

Vannak még biz’ csillagfényes esték, felhőtlen éjek, tudom, ezeket itt hagyni vétek.
Az esti csendet szoktam volt nézni az sötét ablakból, van, de nekem csak rozsdás fából.
Közben ablakból látni vélem vágtató perceket, sötétben nem látok embereket.
Utcai világításban sötétet nézni, felhők alatti sötétség nem engedi…
Érdekes, időrohanást teljességgel érzem, igy a sorsom is rövidül, ezt vélem.
Vagy már csak tíz percem van még hátra, vagy húsz évet töltök még el utálatba…
*
(Senrjon)
Az időmérőből, ha
Kifogy ez elem, az életvég!
Ezt majd megélem.
*
(HIQ)
Rövid az
Élet, halál győz!
Ketyegés…

Vecsés, 2024. június 7. -Kustra Ferenc József- íródott: az életvég felé közeledve, önéletrajzi írásként.

Egész életemben a saját hegyemet támadtam, elháríthatatlan
Akadályok ellenére… és újra, nem elfogadva, hogy óhatatlan.
Tudtam, hogy rosszul megírt sorsomban van írva; ez bíz' megmásíthatatlan.

(Septolet)
Voltam napfényben,
Kísérteties fényben,
Holdfényben,
Fényözönben,
Áthágva rekettyésben.

Mindig újra próbálgattam,
Akadályokon át… elakadtam.
*

(Senrjon duó)
Akadályok! Legyűrni!
Akadályok! Le kell győznöm mind.
Haladásirány.

Folyvást támadtam hegyem,
Folyvást rohamoztam akadályt.
Irány, előre!
*

(Senrjú)
Megszállottan csak,
Tomboltam akadálynál…
Iránymutatás.
*

(3 soros-zárttükrös)
Hogy a fenébe lehettem volna boldog, ha a hegyemre nem futok fel?
Mindig boldog akartam lenni, így nem kötöttem alkut, csüggedésemmel…
Hogy a fenébe lehettem volna boldog, ha a hegyemre nem futok fel?

Lentről kukkerrel néztem, mások, hogy följutottak az én hegyemre.
Ezt a rongy népséget! Erővel befurakodtak az én helyemre…
Lentről kukkerrel néztem, mások, hogy följutottak az én hegyemre.
*

Én nem voltam soha, nem is vagyok kitarthatatlan,
Volt is nekem erőm, végtelenül kifogyhatatlan.
Küzdés szelleme vezetett a rohamra, kifogyhatatlan.
Őrangyalom mindenhová kísért, nem volt kitarthatatlan…
Őrangyal azonban nem azért van, hogy életproblémákat megoldja,
Hanem, hogy védje az embert, ne legyen baj alanya, vagy okozója.
*

(Bokorrímes)
Aztán megtudtam az ukrán látótól, hogy két ellenségem is van az udvarba’!
Spirituálisan akadályoznak, nem feloldható! Ezért mentem rohamra…
Számoltam a tökéletes időzítést, megindultam… akadtam akadályba.
*

(3 soros-zárttükrös)
Mert-bizony a spiritualitás gátja… már előttem odaért ő,
Mindent megakadályoznak, mondta látó… mert ő volt a hozzáértő…
Mert-bizony a spiritualitás gátja… már előttem odaért ő.

Ki nem élt ilyet át, az nem érti és szeretve sem hisz nekem,
Ezzel szembesülök mindennap, de, hogy győzzek? Fő is a fejem!
Ki nem élt ilyet át, az nem érti és szeretve sem hisz nekem.

(Haiku)
Hegyoldalon szép
Az erdő, jól gondozott.
Kiépített út.
*

(Senrjon duó)
Nem rendezetlen, tiszta
Fák köze, élmény látvány…
Korlátoztattam.
*
Nem rendezetlen, tiszta,
Jól ápolt erdő volt… fasorok.
Volt korlátozás.
*

(Senrjú)
Látó megmondta,
Két nő az ellenségem.
Prímán dolgoztak?!
*

(Sedoka)
Megvan a hegyem,
De, hogy mennyek oda föl?
Vagy nincs hegy, csak ellenség?

Megvan a hegyem,
Akadályba ütközők.
Ellenségem remekel…

Vecsés, 2020. február 26. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában. önéletrajzi írásként.

Megállt a szellő, csüng a levél,
Lombos árnyékban tétlen henyél.
Délibáb réten ringva regél,
Kenyeres álmot kalász remél.

Szárad a széna, szomjas a rét,
Tikkad a föld és petyhüdt a lét.
Izzad a folyó, osztja vizét,
Hálás az erdő, issza levét.

Harmatgyöngy érik nád levelén,
Pihen sok madár fáknak ölén.
Fülledt a nap, forr dél küszöbén,
Ropog a hőség ház tetején.

Verejték csillan, kábul a nép,
Lassul a tempó, fullad a gép.
Olvad az utca, bágyadt a kép,
Tüzel a Nap, most porondra lép.

Búj el a hűsre, mint a madár,
Hőség ha tombol példával jár.
Sziesztázz délben, friss ital vár,
Szundítsál egyet mint a lajhár.

Fény cikázik a fák lombjai között.
Már ősz van, a sok gólya elköltözött.
A medvék téli nyughelyet keresnek,
A vaddisznók még makkért verekszenek.

A pókok meg kövérek, jól megnőttek,
Szakadt a hálójuk, ujjat nem szőnek.
Cseresznyefánk levele rozsdásodik,
Sőt, mi több már el is kezdte és hullik.

Minden elmúlás, új élet kezdete,
Mindennek van talán saját gyereke.
Elmúlt a nyár és itt van, megjött az ősz,
Hamar támad a tél… ő itt lesz és bősz.

Vecsés, 1999. szeptember 25. – Kustra Ferenc József

Esik az eső, de csöndesen,
Hallom, hogy kopog a flaszteren.
Időnként meg dézsából öntik,
Néha annyi van, hogy kiömlik.

Budapest, 1998. április 19. – Kustra Ferenc József