Egyszer alkonyatkor tudom, szembe jött a rögös úton
Szembe jött a rögös úton lépegetve kevélyen,
Egy vén ember egy kabátban, semmiféle más ruhában,
Hangja mint az orgonáé szépen szólott és mélyen
Fátyol takarta az arcát:
Hol van, kérdé, a mennyország?

Elmenőben voltam éppen, álltam a temetőszélen,
Álltam a temetőszélen, furcsa, meglepett voltam.
Aztán bátran reá néztem, temetőbe vitt a léptem,
Megálltam egy sírhalomnál, és azután így szóltam:
Látja e sírt? Látja ember?
Látom, mondta, itt a szender.

Mennyországba nem tud jutni, oly messze van nem is tudni
Oly messze van van nem is tudni létezik egyáltalán?
De itt fekete rögökön elaludhat mindörökkön
Nyugalma lesz örökké itt. Nem ezt keresi talán?
Reá néztem, álltam, vártam,
Szólt az öreg: "megtaláltam" . . .

Halálom után a harmadik napon
A mennybe mennék, ott állna a trón
És az Úristennek fensége előtt
Görnyedő háttal szólnék bűnbánón:

Születtem.
Sorsom világra hozott,
Parány lettem én, és égi szemek
Követtek végig földi utamon
S követnek most is, amerre megyek.

Bűnös voltam én, Istenem, bűnös.
Nem hulltam térdre senki előtt sem,
Pedig éreztem minden éjszakán
Nagy utat szántál Istenem nekem.

Nézz rám Isten, és látsz egy parányt
Aki a földön élni nem tudott,
Aki felhők közt viharral játszott,
S akinek drámai szerep jutott.

És Isten szava kegyelmet adna,
Igazat, szépet, boldogat, nagyot,
Mert tudja ő is, és tudja mindenki
Hogy bűnös voltam, mert:
Ember vagyok!

Kis templom, zsámoly, eldugott sarok,
Máma, úgy érzem, sírni akarok,
Elindultam, mert bánt a durva harc,
Előttem síró, szent krisztusi arc.
Imádsággal űzném el a csöndet,
De szemeimből hullnak a könnyek
És én nem vártam tudom hiába:

Nap simította aranyos mezőn
Jött, és kezében kenyeret hozott.
Lépésén titkos rózsák fakadtak,
Lelkének harangja harangozott.
Olyan volt mint királyok királya
Pedig korona nem volt a fején,
Szeretet lámpása volt kezében
Harangzúgás közt jött, csak jött felém.

Keresni jött egy bús álmot itten
Avagy talán inkább az életet?
Mert hiszen mi az élet valóban?
. . . Álom, mely sohase teljesedett.
Egy vágy, amit megálmodunk egyszer
S aminek azt a nevet adjuk: "cél" . . .
Ami után fújva rohanunk el
Amíg az utunk végére nem ér.

Amíg a karunk, kérges két kezünk
Harcol, és kínlódik, az élet csatán,
S amíg a végszót el nem sóhajtjuk
Lecsukódó szemmel: "Édesanyám . . ."
Kis templom, zsámoly, eldugott sarok
Ma és örökké sírni akarok,
És hogyha bánt majd a durva harc
Eljön értem a Krisztusi arc . . .

Amerre én járok, összesúgnak a fák,
Nem dalolnak tovább a dalos madarak
És én mégis érzem, van kinek szívébe
Én hozom meg ősszel az új napsugarat.

Amerre én járok, elhervad a rózsa
Elfordul tőlem a lomb, a fa, a virág
Mégis érzem, tudom egy élő embernek
Szemében én vagyok az élet, a világ.

Amerre én járok, mindig sugdolódznak
És elfut előlem az állat is félve,
Mégis van valaki, akinek én vagyok,
Az öröm, a bánat, a fény a szemébe.

Amerre én járok, terhes a levegő,
Elhallgat az ének, a beszéd a zene,
Mégis itt a földön, örzőangyalomként
Valaki rám vigyáz, én vagyok mindene.

Ha hozzá elmegyek tavasz lesz az őszből,
Sötétbe fényt hoznak vidám napsugarak,
Szívébe néki én vígalmat teremtek.
Lelkének kínjában én hozom a nyarat.

Otthon melegében megcsókol, melenget,
Táplál minden jóval, vigyáz rám gondosan
Fekete szememben sugarakat talál,
S mesél nekem arról, aki egyszer voltam.

Az ő szeretete mindenre leplet tesz:
Bűnre, csábításra, bajra szenvedésre,
Mégis tudom, hogy én vagyok a büszkeség
Anyámnak gyönyörű, ragyogó szemébe.

Fekete éjszaka. Mélységes, babonás.
Fáfdalmas szikrákkal telisded tele van
Most ébren hányódom felleges ágyamban
S nem tudok aludni többé soha soha:
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?

Minő panaszoknak árja zúdul felém?
Micsoda könnyezés, sírás, rívás onnan:
"A nagy háborúban szememre vakultam!"
"Elesett a férjem, épp várandós voltam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok orma mért olyan mostoha?

Ha megyek, bolyongok az Andrássy-úton,
Jobbra ballra tőlem emberroncsok állnak,
Mint tilalomfái a nagy utca-árnak.

Kenyeret! Kenyeret ordítják sírósan,
Mellettük tábla áll, nézem szomorúan,
"Galícia földjén szememre vakultam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?

De az emberár csak hömpölyög az úton,
És ott áll a harcos megrokkanva, rúton,
Segítsetek nekik, gyertek segítsetek
Voltak hajdanában még ők is emberek!

Talán megszánják, de megy a tömeg tovább,
Minek is hallgassa a béna panaszát,
És ő tovább áll ott, kopottan fakultan,
Egy élő mementó: háborúban voltam . . .

S nem tudok aludni többé soha soha:
Az én magyar földem mért olyan mostoha?