Tarna folyó Zúgva vágtat,
Messzire sodorja a reszkető vágyat.
Szennyes viskó a Tarna partján,
Gyakran jártunk oda az év sok napján.

A napfényes, harmatos vágyak ölén
Üzen a napfény, s elhallgat a tiltott ködén.
Tüzet varázsló, gonosz napszerelem.
Benned rútul halálomat lelem.

Azok az évek már eltűntek,
Néha-néha még visszanéznek.
Az én bánatom csendes magány,
Elhal lassan a múltunk nyomán.

Felettünk sokat beszéltek terólad!
Te megaláztál, megcsaltál, s én nem hittem a szónak!
Elmúlt, régvolt, viselem a sorsunk,
Mind a ketten nagy bolondok voltunk.

Arannyal, ezüsttel kedveskedtem volna,
De a mély, vérző sebemet vissza-visszahozza.
Szerelmünk sziklafalát leostromoltátok!
Bennem az érzelmet is legyilkoltátok.

Igaz történet alapján.

Új korszak hajnalán

Néptelen városok, falvak,
Kopár világ.
Lehullt rózsák között
Nem ballag most a vén deák.

Bezárták kapuit az iskolák,
Új korszak, talán elmaradnak idén a diplomák.
Porba hullt könnyein,
Otthon olvashatjuk könyveink.

Az időkapu

Poros úton hagyott szekér
A kietlen tájba belevész.
Lehajló almafaág alatt
Álmodik a remény.

Rám szegezi tekintetét a fénylő Nap,
Barnára pirított arcom a távolba néz.
Eszembe jut ifjúságom,
A boldogságos, szegény remény.

Mennyi boldog idő veszett a múlt homályába,
Mint egy álom, ébredtem a változó világban.
Hol vagytok, gyermekkori álmok, régi játszótársak?
Az idő kereke elsodort az álmokkal teli világba.

Poros úton hagyott szekér
A kietlen tájba belevész.
Lehajló almafaág alatt
Fut velünk az életkerék.

Aggodalommal teli arcok,
Járvány elleni nagy harcok.
Többször mossál kezet, ember,
Hogy a vírus el ne érjen.

Ne legyen ez az életstílus,
Tűnjön el a koronavírus.
Hatvan fokos alkohollal
Kezem fertőtlenítem minden alkalommal.

Ne legyen a járvány átok,
Egészség szálljon rátok.
Bizony Isten, ezt kívánom,
Hatásos legyen ez írásom.

Fáradt vérem csorog a szívemre,
Búsan dalol verejtékemen a nyár.
Fel-fellobban az apró parázs bennem,
Vagy csak a napnak melege tűz be az ablakon át.

Elfáradt már bennem a fiatalság,
Éles sasszemem távolba néz.
Felsír a lelkem, hát miért érnénk én kevesebbet?
Mondd, mennyit ér a vérem ereimben?

A gyűlölet kardja átvágja lelkem,
Bíbor lángú nyár ébreszt fel engem.
Álomreményű, szép magyar hazámban
Miért élek én gyöngyharmatos magányban.