(tízszavas)
Előbújt a Hold, érkeznek a csillagok,
Légben szállnak esti illatok.

(3 soros-zárttükrös)
Este a Hold, ha megérkezik, kibújik felhőkből!
Csillagok is kilátszanak esti illatfelhőből…
Este a Hold, ha megérkezik, kibújik felhőkből!
*

Égen cselleng néhány hófehér bárányfelhő,
Őket terelgeti a huncut szellő.

Akolból kiszabadult pár bárányfelhő,
Kutya helyett terelget a huncut szellő…
Akolból kiszabadult pár bárányfelhő.
*

Eltakarják Holdnak mosolyát, nem hagyja magát,
Sarlójával hessegeti, szellő nyáját.

Bárányfelhő csapat, eltakarja Hold széles mosolyát,
Sarlójával így elkergeti, a szellő űzte nyáját,
Bárányfelhő csapat, eltakarja Hold széles mosolyát.
*

Tó vizén fénye cikázik, hullámokon átkúszik
Árnyéka is vele úszik.

A tó, mint tükör...
A hullám fényt tör…
A tó, mint tükör...
*

Apró csillagfények táncot járnak Holdnak balján,
Fényük sziporkázik tó partján.

Csak a baloldala üres, ott ropnak táncot a kis-csillagok,
Fényüket a tó sima vize visszaveri, lesznek léglakók,
Csak a baloldala üres, ott ropnak táncot a kis-csillagok.
*

Ezüstős színű álomport hintenek szerteszét,
Betakarják magas hegyek, völgyek erdejét.

Álompor ezüstszínű, hullik merre... szerte szét,
Befedi a völgy erdők és a hegyek tetejét,
Álompor ezüstszínű, hullik merre... szerte szét.
*

Káprázatos e látvány, szemeknek kihagyni vétek,
Szerelmes szíveknek, igéző csalétek.

Szabadka – Vecsés, 2018. március 18. –Jurisin Szőke Margit írta a 10 szavasokat, a 3 soros-zárttükrös -őket Kustra Ferenc József

Elmélkedés a lélekről…

Lelki párnád szegletén, nyugtatod a fejed,
Álmodsz de, ernyedtségedben mozog a kezed…

Ölelkező pillák...
Félálom édes álmot szül.
Kezem kezedhez ér.
*
Lassan vége a nyárnak és kiveszőben az izzadt képek,
Izzadtságcseppek, már nem lesznek a szemedben látás-fékek.

Vágy
Szőte
Szép álom.
Szerelembe,
Test, testet izzaszt.
*
Fáradtan pihensz, de utad kivilágítva, éppen ezt álmodod,
Képzeletbeli érzésekbe, magadat lassan belefásulod…

Utam hozzád vezet, oly ragyogó, fényes,
Majdhogynem elhittem... álmom vétkes.
*
Fejedet már lehajtottad a lelki párnádra?
Fáradtságtól reményed sincs… hát még, jövő mákra!

Párnán pihen fejem,
Elvesztettem hitet, reményt.
Elfáradt életem.
*
A pillanat képzelete, vajh’ a képzelet pillanata?
Párnádon a fejed, álmodban csendül, udvar madárdala…

Mily’
Szépen
Trillázik,
Dalát hallom,
Szerelemről szól.
*
Álmodj a párnádon, öntsd bele reményt, a holnapi mákba,
Lankás domboldalon, bicajozz le a mai valóságba…

Álomvilágból valóba érkezek,
Napsugár ébreszt, reményt érlelek.
Talán még élhetek...

Vecsés, 2015. január 15. – Szabadka, 2017. augusztus 14. – Kustra Ferenc József – A verset én írtam, alá HIAQ -kat, apevákat és 10 szavasokat szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A kiegészítés címe: ’Ölelkező pillák...’

A télről, versben és tankában írt a szerzőpáros…

Szél úrfi pejként,
Zabolátlan, mint vadló.
Patanyom, hóban.
Hópihékkel érkeztem.
Ő vár! Tudtam, éreztem.
*
Látom, hogy a szél, a kert fái között vircsafttól, olyan, mint egy rítus!
Lehet, hogy buta, mint a sötét éj, ő azt hiszi, hogy ilyen a virtus.
*
Kis hópelyhekkel
Tangózik a forgószél.
Zúzmarás minden.
Hó hullott, Ő táncra kért,
Ölelt s testünk összeért.
*
Látom a milliónyi, szép hó-szemcsét,
Nem veszik figyelembe a leesést
De, csoportokba verődve argentin tangót táncolnak
Mert, ez a megveszekedett szél, ezt nyújtja a bátraknak.
*
Szabadság mámor
Áthatja, zúgó szelet!
Jégcsapot tördel.
Fordított jobbra, balra,
Szívünk vert a ritmusra.
*
Süvöltő szelek
Eltapossák lágy szellőt.
Jég uralkodik.
Magához húz s felemel,
Vágy kél, lelki eledel.
*
Vad szél játszik az
Ágakkal, sokat letör.
Hó is leesik…
Édes álom... túl kevés,
Széttépte az ébredés.

Vecsés, 2017. december 3. – Szabadka, 2017. december 4. - Kustra Ferenc József – A verset és a haikukat én írtam, a haikuk alá a verset, szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A versrész címe: ”Álom tánc”

Végtelen tereken
Tereken a csend,
A lámpa fénysugara,
Néma alak a padon.
Lehet, már ott sincs!

Csak a nyugalom...
A tereken megvillannak
Egy percre az arcok,
Átsuhannak az alakok.

Otthagynak némi érzést,
Felejtést, szerelmi tűnődést.
Padra vésett nevek, üzenetek,
Idézetek...
Mindez a városi vándor érzéseit
Erősíti meg.

Kopott köveken a felejtés
Arca jelenik meg...
A nap ezeréves csendjeibe
Veszik el a múlt.

Végtelen tereken a hajnal is
Már csak vándor.
Harmatcseppjei könnyeket vázol,
Hogy eljön a holnap...

És a ma gyenge színterek
Előadásában jelenik meg!
Jelein, mint a keselyűmadár,
Tort ül a múlt!

Hogy magányos vagy, attól ne félj,
Mert a csend hozzád mindig beszél…
Beszél neked az a múltról, az elmúlásról,
Beszél neked szépről-jóról és minden másról.

Te az élet színpadán, nem vagy csak egy látomás,
Bár szemed körül a sírás-rívás, mély árkot ás
És életed feldolgozása agyad tébolya,
Nézel, és bár messze látsz, nézésed oly’ tétova…

Érzem is, hogy minden eltűnik a csendben,
Sűrű köd van mögöttem a végtelenben,
A fránya csend lassan melankolikussá tesz
De a hang violinkulcsát... még asztalra tesz.

A csend méláztat, elgondolkodtat
És mint vad lovas, köröttem vágtat,
De én nevetek, mert dobogása sem hallik,
Közben a melankólia belém furakszik.

A csend is majd jön, megérkezik a sötétedéssel,
Azonnal át is ölel, pőrén, teli mély érzéssel.
Egymást ölelve elindulunk az éj sötét útján,
És majd életet mutatunk az éjnek, bár úgy sután.

Reggel majd megállapítom, hogy a tegnap itt hagyott
És még mindig csendben szétfolyó vízcseppecske vagyok?
Óh, Te csend, de hogyan? Melletted, veled élek?
Míg ez így van, addig semmitől én nem félek.

Itt vagy és ahogy majd lassan, biztosan múlnak az évek,
Szembejönnek szomszédok, barátok, ők is már mind vének.
Még talán hosszasan maradok és így veled élek,
Maradok, és nem leszek társa hulló falevélnek.

Nekem, az élet vándorának hosszú útja jó,
Veled közben megpihenni, bíz’ enyhülést adó.
A földi ősvényen járunk, mit várunk az égi jel!
Csend! Te vagy szívemnek éneke, tovább a csúcsra fel!

A Hold esténként előjön és úgy lassan bandukolva
Komótosan, békésen járja az útját napról-napra,
A kertek, a házak közé szeretettel betekint,
És csendet, nyugalmat, békességet, álmot reánk hint.

Egyszer amint csendben ücsörgők a szomszédos réten,
Teliholdon elbambulva... magam csendjében nézem.
Mélyen elgondolkodok a sorsom hajókötélből font húrján,
Nem játszom a szomorút… az vagyok úgyis az éveim múltán…
Mélán, csendben nézek fel az égre, majd’ elhagy a tudat,
Karom is lehull, csend meg csak ölel… nincs fájó indulat.
Szótlan a csend, mutatja, ez a nyáresti holdvilág
És tudatja velem, hogy lesz még holnap, lesz napvilág.
Ahogy csendben ücsörgők, felismerem, hogy csak egy "kis pont" vagyok,
Mert felnézve úgy látom, hogy kicsinylőn intenek a csillagok.
Azért… láttam a tiszta lelküket és benne a csendes, vágyat,
Az örömtelit, a végtelent, a megbocsájtót, fény, a lágyat.
Biztosan tudom, hogy a "kis pontot" is fogadják, ha arra jár
És ez én lennék! Megyek én majd arra fele, ha időm lejár…
Majd megyek én, ha a csend is szól, és ha felkészültem az útra,
De oda már hátizsák sem kell, ez már csendes, magányos túra…

Az emlékek olyan szépek! Most még emlékezek,
Kezdek fázni, sután sétálva házba bemegyek.
Várom a reggelt, bár mindig más a napfelkelte,
Csend súgja, nyugalom, messze még a naplemente…

Az éjszaka csendjét kitölti az éjség sötétje,
Látni semmit, csak a vén Hold baktat… ezüst holdfénybe.

Vecsés, 2014. július 3. – Kustra Ferenc József