Városunkban tegnap
Besétált egy elefánt.
Elhagyta távoli otthonát,
Mert egy kis változást kívánt.
Leállt az összes forgalom,
De ő viszont tovább haladt.
Itt-ott egy jót trombitált,
És a nép megriadva szerte szaladt.
A városligetben lelassult,
Aztán nyugodtan megállt,
És bármi habozás nélkül
Feldöntött egy pálma fát.
Az egyéb fáknak lombozatát
Buzgón kezdte legelni,
Aztán a szökőkút tartalmát
Mohón kezdte kiüríteni.
Már kijött a rendőrség,
És nyomában a katonaság,
Az állatvédők viszont kérték,
Hogy az elefántot ne bántsák.
Végül is e testes vendég
Szépen el lett kábítva,
És egy daru segítségével
Egy teherkocsira felrakva.
Aztán visszakerült a vadonba,
Mert ott volt igaz otthona,
Hol boldogan élt míg meg nem halt,
De de inspirált egy gyerekdalt.
Besétált egy elefánt.
Elhagyta távoli otthonát,
Mert egy kis változást kívánt.
Leállt az összes forgalom,
De ő viszont tovább haladt.
Itt-ott egy jót trombitált,
És a nép megriadva szerte szaladt.
A városligetben lelassult,
Aztán nyugodtan megállt,
És bármi habozás nélkül
Feldöntött egy pálma fát.
Az egyéb fáknak lombozatát
Buzgón kezdte legelni,
Aztán a szökőkút tartalmát
Mohón kezdte kiüríteni.
Már kijött a rendőrség,
És nyomában a katonaság,
Az állatvédők viszont kérték,
Hogy az elefántot ne bántsák.
Végül is e testes vendég
Szépen el lett kábítva,
És egy daru segítségével
Egy teherkocsira felrakva.
Aztán visszakerült a vadonba,
Mert ott volt igaz otthona,
Hol boldogan élt míg meg nem halt,
De de inspirált egy gyerekdalt.
Idő, folyamatosan halad, a múlt már csak nyomokban…
Elillant az élet, mint a kiloccsant víz a homokban.
Sivatagban víz nélkül, embernek minden eszébe jut,
Még a múltja is, de nem tudja, hogy víz nélkül meddig jut…
Száraz erdőben a kirándulás nagyon veszélyes is lehet,
Ha rossz emberek mindent gyújtogatnak, nem kímélik életet…
Ősembernek valaha a tűz, életet, védelmet jelentett.
Érzem, hogy a napfény öregedő, barázdált arcomon szökdécsel...
Már minek, amikor az éveim száma a fülembe énekel…
*
Időm, elmúlt már,
Vissza semmi nem hozza.
Virradat már nincs.
*
Kikelet oly’ szép,
Dúsacskán napsugaras.
Öreg csak nézi.
*
Tavasz is az ősz
Felé megy, lesz lombhullás.
Jó időt zár… tél.
*
Vidám madárdal
Öregnek? Új életnek?
Vég ajándéka…
Vecsés, 2015. június 3. – Kustra Ferenc József – versben és senrjúban. Csak úgy, egyszerűen leszögeztem a tényeket…
Elillant az élet, mint a kiloccsant víz a homokban.
Sivatagban víz nélkül, embernek minden eszébe jut,
Még a múltja is, de nem tudja, hogy víz nélkül meddig jut…
Száraz erdőben a kirándulás nagyon veszélyes is lehet,
Ha rossz emberek mindent gyújtogatnak, nem kímélik életet…
Ősembernek valaha a tűz, életet, védelmet jelentett.
Érzem, hogy a napfény öregedő, barázdált arcomon szökdécsel...
Már minek, amikor az éveim száma a fülembe énekel…
*
Időm, elmúlt már,
Vissza semmi nem hozza.
Virradat már nincs.
*
Kikelet oly’ szép,
Dúsacskán napsugaras.
Öreg csak nézi.
*
Tavasz is az ősz
Felé megy, lesz lombhullás.
Jó időt zár… tél.
*
Vidám madárdal
Öregnek? Új életnek?
Vég ajándéka…
Vecsés, 2015. június 3. – Kustra Ferenc József – versben és senrjúban. Csak úgy, egyszerűen leszögeztem a tényeket…
Filozofálok a saját árnyékomról…
Igen nagy felfedezést tettem, nem vagyok már egyedül,
Mindenhol velem van az árnyákom, tőlem nem menekül.
Jön velem mindenhová, de nem tudom, hogy minek?!
Van-e olyan ember, akinek nincsen? De kinek?
Van nekem árnyékom napsütésben,
Van a közvilágítás fényében…
És van temetői gyertyafényben.
Van, hogy súlyos viharfelhők bántón lógnak felettem,
Akkor úgy láttam, nem jön már velem, nem volt mellettem…
Mégis… mit kezdhetnénk, ha akkor is ott volna velem.
Nyár közepén, volt már ici-picike az árnyékom,
Meg volt már, óriási a gyertyámtól a falamon…
Láttam, hogy több lámpa fényében az árnyékom elmosódott,
Megfigyeltem többször, hogy este meg csak eltűnt, elkallódott.
Hah! Volt már, hogy hőségben a kutyám az árnyékomba feküdt,
Árnyékom a társam, nekem úgy tűnik, erre ő fel-esküdt.
Volt már persze olyan harcos a kedvem, hogy becsaptam
Ha várnom kellett egy épület mellett várakoztam…
Jól esett nekem, hogy nincsen belül a táboromban.
Nyáron álltam az udvaron és a hátamat napoztattam.
Fölfedeztem valamit és majdnem, hogy legott elájultam!
Bambán, unalomból néztem árnyékomat és egyszer csak megjelent,
Árnyékom körül az aurám! Tehát, én látom a lényegtelent!
Láttam, hogy vakítóan fehér éles fény vesz körbe,
Éles kontúrral, másfél centiméter szélességbe.
Próbáltam a bambát újra meg újra megcsinálni,
És láttam, előjött! Rájöttem ez már nem akármi.
Azután eltévesztettem és megláttam, a bővítettet,
Közepes fényburok volt, ez már talán tíz centi lehetett.
Aztán ezt próbálgattam többször, de már bizony ez nehezebb volt,
Meg tudtam csinálni, de eltévesztettem, és akkor kirukkolt!
Kb. ötven-hatvancentis elég halvány, elég kontúrtalan... jól látszott.
Árnyékom a vakító napfényben csak ott maradt, nagyon éles volt.
Próbáltam, gyakoroltam még máskor is és sikerült…
Ezek szerint ez a tudás, a repertoáromba bekerült.
Árnyékomnak köszönhető, hogy ez mára kiderült!
Este, ha lefekszem, az árnyékom, csak csendben megy, elandalog,
Én meg kinézek és látom, hogy a sok csillag, halványan csillog…
Reggel, majd ha világos lesz, ragaszkodásból vissza kujtorog…
Vecsés, 2015. augusztus 31. – Kustra Ferenc József
Igen nagy felfedezést tettem, nem vagyok már egyedül,
Mindenhol velem van az árnyákom, tőlem nem menekül.
Jön velem mindenhová, de nem tudom, hogy minek?!
Van-e olyan ember, akinek nincsen? De kinek?
Van nekem árnyékom napsütésben,
Van a közvilágítás fényében…
És van temetői gyertyafényben.
Van, hogy súlyos viharfelhők bántón lógnak felettem,
Akkor úgy láttam, nem jön már velem, nem volt mellettem…
Mégis… mit kezdhetnénk, ha akkor is ott volna velem.
Nyár közepén, volt már ici-picike az árnyékom,
Meg volt már, óriási a gyertyámtól a falamon…
Láttam, hogy több lámpa fényében az árnyékom elmosódott,
Megfigyeltem többször, hogy este meg csak eltűnt, elkallódott.
Hah! Volt már, hogy hőségben a kutyám az árnyékomba feküdt,
Árnyékom a társam, nekem úgy tűnik, erre ő fel-esküdt.
Volt már persze olyan harcos a kedvem, hogy becsaptam
Ha várnom kellett egy épület mellett várakoztam…
Jól esett nekem, hogy nincsen belül a táboromban.
Nyáron álltam az udvaron és a hátamat napoztattam.
Fölfedeztem valamit és majdnem, hogy legott elájultam!
Bambán, unalomból néztem árnyékomat és egyszer csak megjelent,
Árnyékom körül az aurám! Tehát, én látom a lényegtelent!
Láttam, hogy vakítóan fehér éles fény vesz körbe,
Éles kontúrral, másfél centiméter szélességbe.
Próbáltam a bambát újra meg újra megcsinálni,
És láttam, előjött! Rájöttem ez már nem akármi.
Azután eltévesztettem és megláttam, a bővítettet,
Közepes fényburok volt, ez már talán tíz centi lehetett.
Aztán ezt próbálgattam többször, de már bizony ez nehezebb volt,
Meg tudtam csinálni, de eltévesztettem, és akkor kirukkolt!
Kb. ötven-hatvancentis elég halvány, elég kontúrtalan... jól látszott.
Árnyékom a vakító napfényben csak ott maradt, nagyon éles volt.
Próbáltam, gyakoroltam még máskor is és sikerült…
Ezek szerint ez a tudás, a repertoáromba bekerült.
Árnyékomnak köszönhető, hogy ez mára kiderült!
Este, ha lefekszem, az árnyékom, csak csendben megy, elandalog,
Én meg kinézek és látom, hogy a sok csillag, halványan csillog…
Reggel, majd ha világos lesz, ragaszkodásból vissza kujtorog…
Vecsés, 2015. augusztus 31. – Kustra Ferenc József
Hétköznapi pszichológia… majd sírban sírva…
(Önrímes, négyszeres belsőrímes 3 soros zárttükrös, leoninusban írva)
Próbálok gondolkozni, de nem tudok sírva olvasni,
Éltem próbálom perforálni… nem tudok sírva olvasni…
Próbálok gondolkozni, de nem tudok sírva olvasni.
*
(10 szavas duó)
Magány, mint egy féktelenül megveszett,
Karmolász a hátamon… éppen eleget…
Mellkasomon a szőrt tépi,
Így már tudok sírni…
Magányban bárki?
**
(Anaforás, kétsoros duó)
Szinte tűz égeti lelkem, hogy magánytalan legyek,
Szinte nem adatik meg… erősek magány érzések.
[(Leoninusban, önrímesben írva)]
Szinte minden reggel letámad a magány,
Szinte már reggel érzem, egyrészem magány…
*
(Septolet duó)
Bennem él magány,
Miért? Talány?
Parányi talány…
Magányon nincs dolmány,
Minden foszlány,
Vagy dágvány?
*
Bennem élő magány,
Tőle bőr, vakarmány,
Így vagy úgy, koholmány?
Hitvány
Parány
Talány…
Irtvány?
**
(Anaforás, leoninusban írva)
Magányban hátrány, kerti munkában nincs dugvány…
Magányban múlt halotthalvány, szinte csak ősmaradvány.
Magányban a lét, a saját maga ellensége és szemét.
Magányban a szegénység, maga az unott keserűség.
Magányban a szerelem zöldtakarmány, ha jönne van elfogadvány…
Magányban jó lenne szerelem zálogjának, jönnél befogadványnak.
*
(„Selyemút” Huanxistra – Szótagszám = 7, 7, 7, 7, 7, 7, 7 Rímképlet = aaaaaxa (x = végtelen)
Mocskos magány, megvesztél?
Végre(!) kényszerítettél?
Veszett magány, edzettél?
Veszett magány, elvettél?
Veszett vagy tán’(?), vetéltél?
Veszett! Erőszakos! Pfuj!
Mocskos magány: elmentél…(?)
*
(Anaforás, önrímes sedoka)
Úgy reggelenként:
Ércesen zúg a dalom,
Magányt már nem akarom…
Úgy estelenként:
Ércesen zúg a dalom,
Te ittléted akarom!
Vecsés, 2022. január 25. – Kustra Ferenc József
(Önrímes, négyszeres belsőrímes 3 soros zárttükrös, leoninusban írva)
Próbálok gondolkozni, de nem tudok sírva olvasni,
Éltem próbálom perforálni… nem tudok sírva olvasni…
Próbálok gondolkozni, de nem tudok sírva olvasni.
*
(10 szavas duó)
Magány, mint egy féktelenül megveszett,
Karmolász a hátamon… éppen eleget…
Mellkasomon a szőrt tépi,
Így már tudok sírni…
Magányban bárki?
**
(Anaforás, kétsoros duó)
Szinte tűz égeti lelkem, hogy magánytalan legyek,
Szinte nem adatik meg… erősek magány érzések.
[(Leoninusban, önrímesben írva)]
Szinte minden reggel letámad a magány,
Szinte már reggel érzem, egyrészem magány…
*
(Septolet duó)
Bennem él magány,
Miért? Talány?
Parányi talány…
Magányon nincs dolmány,
Minden foszlány,
Vagy dágvány?
*
Bennem élő magány,
Tőle bőr, vakarmány,
Így vagy úgy, koholmány?
Hitvány
Parány
Talány…
Irtvány?
**
(Anaforás, leoninusban írva)
Magányban hátrány, kerti munkában nincs dugvány…
Magányban múlt halotthalvány, szinte csak ősmaradvány.
Magányban a lét, a saját maga ellensége és szemét.
Magányban a szegénység, maga az unott keserűség.
Magányban a szerelem zöldtakarmány, ha jönne van elfogadvány…
Magányban jó lenne szerelem zálogjának, jönnél befogadványnak.
*
(„Selyemút” Huanxistra – Szótagszám = 7, 7, 7, 7, 7, 7, 7 Rímképlet = aaaaaxa (x = végtelen)
Mocskos magány, megvesztél?
Végre(!) kényszerítettél?
Veszett magány, edzettél?
Veszett magány, elvettél?
Veszett vagy tán’(?), vetéltél?
Veszett! Erőszakos! Pfuj!
Mocskos magány: elmentél…(?)
*
(Anaforás, önrímes sedoka)
Úgy reggelenként:
Ércesen zúg a dalom,
Magányt már nem akarom…
Úgy estelenként:
Ércesen zúg a dalom,
Te ittléted akarom!
Vecsés, 2022. január 25. – Kustra Ferenc József
Hozzátok fűz minden édes emlék,
hiszen míg kicsik voltatok,
annyira szép, és csodás volt minden,
s tudtam, hogy lesznek holnapok.
Az volt a legszebb ébredésem,
amikor hozzám bújtatok,
szemeitekben láttam mindig
talán a legszebb csillagot.
Az volt tán minden boldogságom,
Amikor velem voltatok,
s szerettem volna nektek adni
mindent, amit csak adhatok.
Az volt csak mindig minden álmom,
hogy ti boldogok legyetek,
s megóvhassalak minden bajtól,
de már tudom, hogy nem lehet.
Az volt szívemben talán mindig
a legjobban kínzó bánatom,
amikor nem tudtam többet adni,
s őrjöngött bennem a fájdalom.
Az volt mindig az egyetlen vágyam,
hogy ott legyek végre köztetek,
addig, amíg csak el nem vonszol
az elmúlás sötét szelleme.
Az lesz talán a megnyugvásom,
amikor látlak titeket,
révbe érni és boldognak látni,
hogy tudhassam azt, ha elmegyek
lesz aki véd, és karjába zár majd,
s nem fáj majd úgy, ha nem leszek,
mert én még ott is ugyan úgy óvlak,
féltlek, szeretlek titeket!
hiszen míg kicsik voltatok,
annyira szép, és csodás volt minden,
s tudtam, hogy lesznek holnapok.
Az volt a legszebb ébredésem,
amikor hozzám bújtatok,
szemeitekben láttam mindig
talán a legszebb csillagot.
Az volt tán minden boldogságom,
Amikor velem voltatok,
s szerettem volna nektek adni
mindent, amit csak adhatok.
Az volt csak mindig minden álmom,
hogy ti boldogok legyetek,
s megóvhassalak minden bajtól,
de már tudom, hogy nem lehet.
Az volt szívemben talán mindig
a legjobban kínzó bánatom,
amikor nem tudtam többet adni,
s őrjöngött bennem a fájdalom.
Az volt mindig az egyetlen vágyam,
hogy ott legyek végre köztetek,
addig, amíg csak el nem vonszol
az elmúlás sötét szelleme.
Az lesz talán a megnyugvásom,
amikor látlak titeket,
révbe érni és boldognak látni,
hogy tudhassam azt, ha elmegyek
lesz aki véd, és karjába zár majd,
s nem fáj majd úgy, ha nem leszek,
mert én még ott is ugyan úgy óvlak,
féltlek, szeretlek titeket!