Szolgai idő a sorsnak kereke,
bátor egy kérő világnak verebe.
Bíboros orcád, melyen ha könnycsepp gördül,
én ott leszek, ha lelked valamiben sérül.

Őszülő időben a sorsod útján
bosszúállóság ne feszítse lelked húrját.
Én majd lágyan átölellek,
s mosolygunk majd együtt,
s világnak peremén örökké lesz létünk.

S ha még veréb is vagyok?
Mosolyoghatsz rajtam,
de hidd el, én ott leszek mindig
boldogságban s ha baj van!

Üdvözöllek ismét Ősz!
Tudtam, hogy megint eljössz…
Te nélküled élet úgysem lehet,
Utánad jön… a hideg kikelet...

Nékem hozza vastag, barna avart.
Örüljek, hogy így kezdte? Dúlt, kavart.
Én azonban, csak nyár után vágyok,
Bár tudom, hogy ezek már csak álmok.

Miattad már a hajnalok is hűvösek,
Isibe, kabátba mennek a gyerekek.
Reám néz az Ősz, és csak legyint,
Hogy mit okoskodok már megint.

Idejön és összegyűri fák levelét!
Esőt is hoz, kimossa az ember eszét…
A Nap meg már csak haldoklik, nyöszörög,
Hallom, még kis nyárutóért könyörög…

Vecsés, 2012. augusztus 23. - Kustra Ferenc Józse

Pihenj csak. Itt leszek melletted,
s csöndesen őrzöm álmodat,
lágy takaróval betakarlak,
megsimítva az arcodat.
Ne félj. Ha rosszat álmodnál
elég egy sóhajtás nekem,
s messzire űzöm a rosszat,
amelytől riadt leszel.
Pihenj csak. Fáradt vagy. Látom.
Elárulja a két szemed.
Olyankor bágyadtan nézel,
szemed is elárul nekem.
Ne félj. Én itt leszek mindig,
s ha kell, virrasztok veled,
hűvös estéken, téli éjen
majd meleg takaród leszek.
Átölellek és magamhoz húzlak,
hogy érezzem milyen meleg
tested, amikor átölelve
békésen itt alszol velem.
Tudod, nekem csak az a fontos,
hogy mindig melletted legyek,
s megőrizzelek minden bajtól,
hiszen annyira féltelek.

Ha öreg leszek, és dús hajamba
számtalan szürke köd vegyül,
akkor is épp úgy élni fog majd
szívemben szikra és derű.

Ha arcomra sűrű, mély barázdát
rajzol az idő vasfoga,
akkor is épp úgy szeretem majd,
akik nekem oly fontosak.

Ha fáradt leszek, és tört erővel
reszketve indulok feléd,
ölelj csak át. Erős karodból
új erő sugárzik belém.

Nem szólok semmit. Mégis érzed
milyen fontos, hogy itt legyél,
akkor is, ha már két szememben
nem izzik úgy a szenvedély.

Akkor is épp úgy szeretlek majd!
Csak már csöndesen, türelmesen,
ahogy az éj teríti széjjel
sötét ruháját csendesen.

Hiszen amikor átölellek,
mindig rám tör az érzelem!
Épp úgy, mint mikor hosszú útról
fáradtan hazaérkezem.

Nem is tudom, hogy mért szeretlek,
csak annyit érzek, hogy jó veled!
Ne engedj többé messze mennem!
Ne engedj el, mert elveszek!

Ne félj szívem. Majd vigyázom álmod,
hogy ne tépje széjjel semmi sem,
mesélek majd egy csodás világról,
ahol még jók az emberek.

Ahol ugyan úgy szeret bárki,
nincsen harag, se gyűlölet,
csak szeretet, amely oly forró, hogy
lángra gyújtja a szíveket.

Ne félj szívem. Én itt leszek véled.
Hajtsd a vállamra kis fejed.
Olyan jó, mikor aranyló fürtöd
csiklandozza a bőrömet.

Olyankor szinte nem fáj semmi.
Elfelejtem a gondokat,
mikor ujjammal megsimítom
lágyan leomló copfodat.

Magam előtt már szinte látom
a boldog mosolyt az arcodon,
amikor némán átölellek,
és a nevedet suttogom.

Ne félj szívem. Én itt leszek, véled.
Én majd mindentől védelek.
Foggal-, körömmel küzdök érted,
nem űz el tőled semmi sem.

Tudod, hogy te vagy minden kincsem,
s hidd el: annyira féltelek!
Amíg a szívem egyet is dobban,
minden erőmmel védelek!