Van egy barátom, ki sok ereje van,
úgy vélte, de ma már elgondolkozik, vajon megérte?
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Kalitkájából Ő maga tört ki,
ment a nagyvilágba, ment megfigyelni.
Ám a világ gonosz hely,
múltjával nem törődve,
beletépett szárnyába és ledobta a földre.
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Hullik a madár a földre,
megtörten, csiripelve.
páran észre veszik és gyorsan felemelik,
csakhogy a madárka,
immár nem mer hinni nekik!
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Szerelem, szerelem,
Te édes gyötrelem,
Virágzó nárciszok közt,
Élem életem.

Mint nárciszoknak
Édes illata,
Tölti el lelkemet
A boldogság árja.

Szemed csillogása,
Bőrödnek illata,
Tavasz virágzáskor,
Holdfényes éjszaka.

Hajad selymes fénye,
Az éj sötétje,
Arcod hamvas pírja,
Mint nyíló bazsarózsa.

Gyönyörű testednek
Kéjes látványa,
Mint kitörő vulkánnak
Mély morajlása.

De a vulkán még várhat,
Hisz örök szerelmünket,
Nem nyeli el soha,
Háborgó tenger árja.

Belülről mar engem,
kívülről nem látszik,
de elemészt teljesen,
vágyam utánad.

Mióta először láttalak,
kezem, lábam remeg,
a szívverésem mérni,
már nem is lehet.

Megfogott szépséged,
szemed, arcod bája,
csodás testednek,
izgató látványa.

Mert te vagy a Nő,
az anya, angyal,
oda vagyok érted,
fájó, üres aggyal.

Ha hívnál, mennék,
bármikor, bárhová,
feladnék érted mindent,
mennék, akár világgá.

Találkozni veled,
megfogni a kezed,
szemedbe nézni,
nékem vajon lehet?

Kérlek annyit mondj,
jöhetsz, várlak,
engem is emészt
a vágy, utánad.

Ez lenne az Új Év,
első jó híre,
indulnék is azonnal,
oda, Edelénybe.

És tudod Edelény,
mitől nevezetes?
Ott lakik a legszebb,
minden nő felett.

De hiába a vágy,
ha az egyoldalú,
azért vagyok Én,
folyton szomorú.

Leteszem a tollat,
most már elfeledlek,
tudom az Isten,
nem nékem teremtett.

Legyen az életed,
nélkülem is szép,
gondolj jó szívvel rám,
ha eszedbe jutnék.

Kértem az Istent boldogságért
Soha nem múló vidámságért
Kértem már az éj sötétjét
Izzó nap bölcs fényességét
Szelek csattogó korbácsát
Szellők vigadó románcát.

Mikor már a hitem veszni látszott
Minden reményem halni vágyott
Egy angyal szárnyalt az égen
Zöld föld felett meseszépen
Bíbor fény tavába állva
Fekete magányba várva.

Hajnalpír zuhant messzeségre
Bársonyt borít égi szépségre
De nap utolsó fényében
Egy mosoly kíséretében
Szívét vígan tárta elém.
Most őrzöm szerelmes felét.


(Egy a P Mobil - Zöld, bíbor, és fekete ihlette szerelem emlékére.)

Ha az egészség elillan
A halál keze felvillan
Az életkedvem messze száll
A halál hozzám közel áll.

Rám támadt a bódító láz
Csorog rólam az izzadt máz
Fehérebb vagyok, mint a fal
Érzem, e ragály most felfal.

Sápadt szám száraz Szahara,
Forró égető vihara.
De mégis ráz sarki hideg!
Ezt nem bírja beteg ideg.

Tehetek e kínok ellen?
Nem! Kísért, mint gonosz szellem
Keresi az áldozatot,
Ki kap örök kárhozatot.