Egy régi utcán akác virágzott,
Lehullt szirmokkal a szellő játszott.
Három kisleány futott a fényben,
Selyemruhájuk lebbent a szélben.

Kék ruhás lányok mi voltunk hárman.
Nevetve, vígan mentünk a nyárban.
Gondtalan napok, fiatal évek,
Előttünk állt a nagybetűs ÉLET.

Édes remények, szerelmes álmok,
Elszálltok-e, vagy valóra váltok?
Találgattuk, hogy meddig kell várni,
Eljön e majd a mese királyfi?

Hittünk csodában, hittünk a mában,
S széjjelszóródtunk a nagyvilágban.
Szép volt az élet, tettük mi kellett,
Elfért a gond is a boldogság mellett.

Az emlékek néha még visszajárnak:
Vajon az álmok valóra váltak?
Család és munka, öröm és bánat.
Mi más az élet? Csak ebből állhat.

Most már lejárnak sorban az évek,
Kinek keveset, vagy többet mérnek.
Egyikünk már az út végét járja,
S lassan majd mi is megyünk utána.

Kék selyem ruhás egykori lányok,
Elfújja a szél az akácvirágot.

Magamba zártam a jelen idő ólom súlyát
árnyékom holdkorongot rajzol a porban
itt élek én is veletek s néha néha talán még
boldog is voltam, elolvadt napjaim füstje
egy új életnek futára tán,és ha lehunyom szemem
álommá szelídül a zord valóság.
Rejtőzik egy ritka fény a virágok levelén
amelyet nem értek, benne pihen álmodik
a lélek, formátlan feszül benne a jóság
végtelenje, és tükrözi nyári vizek csillagos
éjét csokorba kötve az Atyaistennek.

Kabátomra hull az idő sárga
Száraz levele, lépteim súrolják testem
Takaróját, ezer kés döfése testemben
Vonszolva fájdalmam, annyi mindent nem tettem meg
Elfelejtettem fejet hajtani az ördögnek
Miért nem tettem meg?!
Ha megpróbálhattam volna megérteni a gyűlölet
Forrását ezer késdöfés testemben
Nem szerettem mindenkit
Kinek gyűlölete alakított. Miért?

Arra a napra várok,
mikor elfelejtelek,
mikor létezésed megszűnik
s a hangod eltűnik.
Mikor az 50 csepp könny
eltűnik két szememből,
s a szívem feledi szívedet,
kezem nem érzi kezedet,
s az ajkam nem érinti ajkadat!

Arra, hogy a napok
egyszerű napok legyenek,
s a nagy lépéseket
egyedül tegyem meg.

Feledni kívánlak
érezni, hogy már nem vagy velem,
nem fogod a két kezem.
Várni arra, hogy a sors irányítson,
arra, hogy nélküled ébredjek?
ÖRÖK VALÓSÁGNAK TŰNIK!

Elfeledni téged nem könnyű,
de éreztetni azt, hogy már nem létezel
nehezebb így hát elfeledlek!

Mi szárnyal süvít így a korom
éjben mint az elme része a gondolat,
Talán az elfajzott szó a megkorcsosodó
vagy a gyilkos lelkiismeretlenségre hajlik
ölelkezőn a szeretet?

Forró izzó magja tűz és jég keveréke
Düh,robaj,füst láva hömpölygése.Ó föld!
A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre,délről a mindenségre s
zabolátlan üvölt a sátán,tép,tör,embert
lelket,fényt,akaratot,hitet, reményt rohaszt,
zülleszt egészet, Kerberoszi mélybe.

S én az ember félelem nélkül égve,
hű társaim,kérdezem-mondjátok?
Ki áll majd elébe,bűzös patkós lábára
béklyót téve, s a mindenség örvénylő
gyűlöletét szívéből kitépve,ki mutatja fel
győzelmül a fénybe,ezt az örökös emberi
rabigát, ki váltja át a szeretet erejére?!

A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre délről a mindenségre.
Háromszög,kereszt és a lélek fénye.
Én a félelem nélküli ember utolsó szívverése,
látva és megélve a földi poklot,már nem hiszek,
nem hiszek,soha,soha,soha többé,semminek..