A Hold fénye követi árnyékom rút lován.
Ősi szellemek kísérnek hosszú utamon.
Csalogat a messzeségek vándorasszonya
Szenvedéllyel a tűzvágyak alkonyán.

Közeledik a hajnal, a fénye ébredezik már,
Szekerem nyomán óriáskígyók sziszegnek.
Elveszett emberként járom az utam,
Új érzelmet adnak elveszett hitemnek.

Bíborvért köp a hajnal,
Békét várna már a lelkem világa.
Ezer ellenséggel körbezárva,
Szekerezek a nagyvilágba.

Őseim nyomait kutatom,
Keresem a sok miértet utamon.
Vándorló életünk nyomán
Génünknek egy bezárt világán.

Tarnazsadány- Hidegvég, 2019. december 1.

Fáradt vérem csorog a szívemre,
Búsan dalol verejtékemen a nyár.
Fel-fellobban az apró parázs bennem,
Vagy csak a napnak melege tűz be az ablakon át.

Elfáradt már bennem a fiatalság,
Éles sasszemem távolba néz.
Felsír a lelkem, hát miért érnénk én kevesebbet?
Mondd, mennyit ér a vérem ereimben?

A gyűlölet kardja átvágja lelkem,
Bíbor lángú nyár ébreszt fel engem.
Álomreményű, szép magyar hazámban
Miért élek én gyöngyharmatos magányban.

Hová lett a ló, az ökrös szekér?
Hová lett a házainkból az a sok tehén?
Kaszárnyákból hová lettek a katonák,
Hová lett ősapáink öröksége, drága, szép hazám?

Hová lettek a régi gyárak?
Hová lett az akácsor, az a sok madár?
Iskolákból az a sok deák,
Kevés a hívő, templomunk lassan bezár!

Kertjeinkben nő a tarack,
Hová lett a szántóvető, öreg paraszt?
Eltűnt minden, ami régi,
Mi a gyermekkoromat idézi.

Hová lettek édesapáink házai!?
Hová lett a libákat őrző lány?
Hová lett a napfény az égről,
Hová lett az élet apáink földjéről?

S Lám,
Szomorkodnak emlékeim
A letűnt időkön,
Eltűntek a sikereim.
Szívemben
Tátongó űr maradt.
Haldokolnak bús éjszakáim,
Elzsibbadt a nyár!
S valaki az éjben
Egy régi dalt muzsikál.
Kopott, elnyűtt vándorbotom
Az életét kilehelte.
S a puszta táj harangján,
Tarna vize zúgó haragján
Elveszek az élet kórlapján.

Reményem gyötrő, édes álom,
Bús éveim üres napjain
Jöttél felém, mint egy ismerős csillag
Az esti alkony tüzén.

Kihamvadt parazsam fellobbanni látszik,
Legyőzve a gravitációs erőt!
Messze nyúló égi álom
Messzire visz szívem szerelmes hintaján.

Fájdalmas szívem szenvedéllyel átölel,
Arcomat örömkönnyek lepik,
Ó! A szerelmünket szétszakítani
Gyötrő kínt okozva ki teszi!

Talán egy régi barát, ki titkon öleli?
Szép életünk el fogja zülleszteni!
Ördögi koporsót ácsolnak nekem
Szívem sebesen verdeső aortáján.

Két év múltán

Szívemben egy új vágy remeg,
A múlt végre porba hullt,
Feltűnik egy tündéri nőalak,
S a kietlen havas tájon új élet fakad.