Megrágott alma lett a földünk,
sohasem lesz már ép.
Imákat már csak mélybe küldünk,
nap fénye fakult árnykép.

Vetíthetünk mi szebb világot
vágyaink vásznára,
egy bűzlő portalan virágot
törzsből lett szilánkra.

Hittel, tűzzel, vággyal harcolunk
hitetlen ellennel.
Tűzette múlt, hogy mindent tudunk,
veszett, rossz elvekkel.

Könnyekben úszik, sír a lelkem,
fájdalom marja mindenem,
Ne kínozzatok! Nem bírom már!
Tépjétek ki a szívemet!

Szerettem volna mindent adni
magamból, mit csak lehetett,
nem maradt másom, csak a szívem,
tépjétek ki, hogy ne legyen

Belsőmben annyi keserűség,
amely mardossa mindenem,
felgyülemlett, akár az égen
feltornyosuló fellegek.

Törékeny szívem, mint egy tárgyat!
Tálcán kínáltam fel neked,
de te széttépted, mint egy rongyot,
mely a sarokban ott hever.

Csak egy darabja maradt nékem,
a többi széttépve ott hever,
azt a darabot mért hagytad meg?
Mért nem tépted ki teljesen!

Akkor többé nem fájna semmi.
Csak béke lenne, mely végtelen,
ne bántsatok, hisz nem bírom már!
Tépjétek ki a szívemet!

Nincsen helyem e csillogó világban,
a tűző napban nem lelem helyem,
nem vakít el a színek sokasága,
bármilyen szép is, nem fontos nekem.

Lennék inkább csendes félhomályban
megbújva, hol rám talál a csend,
míg az alkony szárnyait kibontva,
hűs szellővel végigpermetez.

Nem kell más, csak nyugalom, és béke,
amelyben testem-lelkem megpihen,
néma csönd, mely oly nyugalmat áraszt,
s úgy simogat, mint a hűs selyem.

Nem szeretnék semmi mást, csak élni,
s messze tűnni olyan hirtelen,
mint a villám, amely egyet dörren,
s eltűnik a felhős ég felett.

Nem kell más, csak meghitt, meleg otthon,
ahol végre nyugalmat lelek,
s úgy tűnik el, mint a nyári villám
minden rossz, mely megtörtént velem.

Nézd meg Uram a könny áztatta, kétségbeesett arcokat,
Látod? Tegnap még mindenük volt, s mára már semmi sem maradt.
Tegnap még csillagfényes éj volt, most ében fekete éjszaka,
melynek homálya eltakarja a reményt, s nem tudják, merre van.

Mennyi ártatlan, apró gyermek vágyna, de nem mehet haza,
s ki tudja, holnap mire ébred? Lesz e hazája, otthona?
Oly sok ártatlan ember szenved néhány kegyetlen zsarnokért,
kik pénzéhségből, hatalomvágyból dúlnak. Istenem! Mondd, miért?

Jóság kellene Uram végre! Kérlek! Nyisd meg a szívüket!
Oly sok ártatlan vétlen ember nem leli helyét nélküled.
Hisz az életünk olyan röpke. Úgy száll, akár a porszemek,
miért nem tudjuk békességben leélni ezt a keveset?

Uram! Nem tudod, milyen szörnyű hol sátrat vert már a félelem,
s zokogva, sírva hozzád szólnak, segíts meg minket Istenem!
Ezt a kis időt hadd élhessük azokkal, kiket szeretünk!
Kérlek Uram! Most nézz a földre, s hozd el a békét mindenütt!

Voltam már fent és voltam már lent is,
néha az élet mostoha,
próbára tesz és mázsás súllyal
földig húzza a vállamat.

Néha megrogyok. Majd felállok,
ugyanúgy, ahogy máskor is,
ember vagyok, és néha gyönge,
de tudom: Isten jó, s megsegít.

Minden nehézség egy – egy próba,
mégis kiállom szüntelen,
erős vagyok és talpra állok!
Nem fog ki rajtam semmi sem.

Amíg a szívem dobban, lázad,
s ily sok benne a szeretet,
nem engedi, hogy összetörjek,
s begyógyítja a sebhelyet.

Mert még szeretni, élni vágyik,
s érzem: már sokkal könnyedebb,
hiszen ezernyi dolgom van még,
amely vár reám idelent.