(3 soros-zárttükrös)
A múltam, maga az életem és folyton belemerülésre hívogat,
Én máris ugrok és megyek, közben előveszem az árny-emlék arcodat?
A múltam, maga az életem és folyton belemerülésre hívogat.

Voltál, mint boldog szellő az életrengető életviharom előtt,
Fényedben sütkéreztem és rád gondolva vágytalak mindenekelőtt?
Voltál, mint boldog szellő az életrengető életviharom előtt.

(Septolet csokor)
Arcoddal feküdtem,
Keltem,
Ettől ébredtem?

Az egyetlen ölelésünk
Akkor még békességünk?
Elromlott életünk,
Szerelmünk?

(anaforás, 10 szavas duó, mondat önrímes)
Látom, Te már nem kerülsz közelebb hozzám,
Elfelejtettél, Te hozzám?

Látom, Te már soha nem fogsz tartozni hozzám,
Elfelejtettél hozzám?

(Bokorrímes)
Sors ellen úgy sem lehet erőlködni?
Neked mondjam, hogy sors könyve csak közli?
Érzelem nem számít, mit lehet tenni?

(dupla anaforás Senrjon csokor)
Sorsban, egyéni érdek
Bizony, nem is befolyásoló!
Éli, mi rárótt!
*
Sorsban szerelem,
Írva, vagy íratlanul nincs is.
Éli, ha van ily'.
*
Sorsban kapcsolat
Nem játszik, sors vak-érdektelen.
Éli kiróttat.
*

(bokorrímes)
De tudd Babám, hogy én - hiányban - azért sem feledlek,
Még az emlékemben is szívvel-lélekkel szeretlek.
Hiányod folyvást fönnáll, így aztán el nem feledlek,
Hiányomban állandóan eszembe vagy, kereslek...

Vecsés, 2021. október 1. ? Kustra Ferenc József ? íródott: romantikus, alloiostrofikus versformában.

Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik,
Az ideért ősz, ravaszul e mögé jól el is bujdosik…
Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik.

Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak,
Sokszor olyan, mint egy álomkép, ki érti, csak annak…
Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak.

Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár, még maradt nyári napsugár,
És csak nézem, mire képesek, melegség is van bennük bár nyár elmúlt már…
Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár még maradt nyári napsugár.

Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró,
Lassan kezdi is csavarni az orromat… ez időjárás kanyar, ó…
Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró.

Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot,
Őt is borítja az avar, le is ülök, másutt nem lelek ily’ fapadot…
Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot.

Szemem csak csendben nézelődik,
Nadrágom csendben büdösödik…
Szemem csak csendben nézelődik.

Szerintem otthon az asszony, megérzi, nem enged be a házba,
Már az udvaron, facsarodott orral belekezd… nagy dumába…
Nekem ezt hozta az ősz, most épp' szélmenetesen, szép látványba.

Vecsés, 2021. szeptember 30. – Kustra Ferenc József – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)

Megszülettünk. És meghalunk egyszer,
de addig sok minden létezik,
szárnyaló öröm, és keserű könnyek,
melyek lelkünket vértezik.

Hosszú az út, míg odáig érünk,
mégis: az idő eltelik.
Mért nem tudunk a kettő közt lenni
néha egy kicsit emberibb?

Mért kell bántani annyiszor egymást?
Mért lesz az ember oly irigy,
hogy megölné egymást egy falat kenyérért,
s hiába kérik, nem segít.

Mért oly kevés a szeretet néha?
Hiszen a lelket élteti!
Szeretet nélkül hideg a lélek,
hiszen az hozzánk tartozik.

Mért kell annyira gyűlölni egymást,
Hiszen annyira szomjazik
minden ember, ki érezni képes
szeretetre, míg létezik.

Észre se vesszük, hogy rohan az élet,
s hajunkra hó fátylat terít,
ködbe burkolva ifjúságunk,
s emlékeinket elveszi.

Olyan jó volna néha- néha
az időt megállítani,
ott ahol egykor boldogok voltunk,
míg a szívünket átszövi,
valami édes, szeretet érzés,
ahol nincs harag, se gyűlölet,
s szeretni egymást egészen addig,
míg az éjszaka átölel.

S abban a végső, elhaló percben
úgy menni el, olyan csendesen,
hogy ne tudjon fájni senkinek sem,
amikor egyszer elmegyek.

Lehetetlen. Suttogtam magamban,
hogy veled lehessek, hisz tudom:
a távolság, amely megbújik köztünk,
éket ver közénk, jól tudom.

Mint egy ajtó, mely bezárul olykor,
s olyan vészesen nyikorog,
mintha kérlelne: nyiss már ki végre!
S lépj át a küszöbön. Itt vagyok.

Én is úgy érzem magamat olykor,
amikor hozzád indulok,
szívem a torkomban dobog mindig,
míg a kilincset megfogom.

Ezernyi féltés, kétely van bennem,
pedig szeretlek és tudom,
te is éppen úgy szeretsz engem,
érzem a simításodon.

Mégis: annyira félszeg vagy néha.
Faggatnálak, de nem tudom,
hogy romboljam le azt a gátat,
mely elválaszt tőled, hisz tudom.

Benned is épp úgy ott van a tüske,
mely belülről szúr, és fáj nagyon,
amit másoktól kaptál egykor,
s nem tudsz már bízni, jól tudom.

Pedig amikor lázasan csókolsz,
érzem, mennyire akarod,
hogy melletted legyek minden éjjel,
s megadnál mindent, jól tudom.

Akárcsak én. Hisz úgy szeretlek!
s ha átölelsz, minden bánatom
messzire tűnik az esti széllel,
s rám száll a végtelen nyugalom.

A poéta vére sötét, mint a tinta
És az örökölt kalamárisban tartja…
Ezt nem a szív, lélek pumpálja papírra.

Életbohóc vagyok én, de nem boldog,
Lelkem sem és szemem sem igen ragyog.
Bohócsipkám lecsúszott a szememre,
Így aztán vaksizhatok méltón… kedvemre.

Kalamárisban a tenta a lúdtollam vére,
Azzal fest a papírra, mi a múltnak emléke…
Az éjszakák nehezek, az íráshoz gyertya kell,
De meggyújtom én, hadd írjon a toll szeretettel…

Mindenki vágyva bár... kutakodik,
Mindenki kutakodva álmodik,
Mindenki elképzeli magának a napi jót…
Mindenki értékeli a mindennapi valót?

Nekem a gyertyafény, imbolyogva jelzi az utamat,
Jövőt nem ismerem, kiírom magamból a múltamat!
Viszont a jövőben folytatni kell a saját harcomat!

Az utamon, nem kevés vérszilánkok, de tintapacák vannak,
Az utamon szél is fúj, nem kedvez a fejemen a kalapnak…
Ha megszüntetem szobámban a huzatot, az jó lesz alapnak.

A kész versem nem síremlékem, de fejfámra bárcsak fölteszik…
Örülök, hogy ha szép szavaitok, mint koszorúk, körbeveszik…

Vecsés, 2016. június 16. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.