(Leoninus)
Bátoríts míg élek, Te drága lélek.
Benned remélek, többé nem félek…
*

(Septolet)
Árad fényed,
Mindig véled,
Élet éled…
Ez béred…

Úr üzenetével,
Lélek ünnepével,
Szeretet jegyesével…
*

(Senrjon)
Sárga, rózsaszín bimbók,
Áldott pünkösd bőszen vigasztal.
Pünkösdi ima!

Vecsés, 2019. május 27. - Kustra Ferenc József

Eszembe jutnak a régi, boldog órák,
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.

Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.


Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.


Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.

Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.


Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.


Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.

Mikor már nincsenek álmok
és minden oly keserű,
hogy nem tudsz semmiben hinni,
akkor kell valami tűz.
Valami szikra mely felébreszti
benned a szunnyadó parázst,
s kirángat fájó magányodból,
amely szívedet járja át.
Pár kedves szó, amely éltet
s lelkedet úgy járja át,
mint a véred mely lüktet,
míg az ereiden halad át.
Mikor már nem bírod többé
ezt a toprongyos életet,
s szeretnél felrúgni mindent,
de félsz, és egyedül nem mered.
Akkor hívj! S rohanok hozzád,
szélvészként száguldanák,
mint a vihar, mely tombol,
s dühöngve mindent szétcibál.
Ne félj. Hisz megteszek mindent,
s két karom úgy ölel át,
hogy felfűt, s nyugalmat áraszt,
akár egy meleg kabát.
Gyere. És bújj ide hozzám.
Látod? Már semmi se fáj.
Úgy védem törékeny lelked
akár egy viharkabát.

Hangom elcsuklik,
szívem egy ütemre kettőt dobban.
Végigmegyek a hosszú folyosón,
utoljára vagyok iskolában!
Fel sem tűnt eddig milyen szép,
Hol most lábam remegve lép.
Annyi év és boldog pillanat,
mind a falak között maradnak!
Sokszor sírtunk és menni akartunk.
Most mennünk kell,
s mi maradni akarunk.
Drága iskolánk, innen indult utunk.
Tudjuk sokat kell még tanulnunk!
De- e hely marad a boldogságunk,
hisz ti voltatok a mi családunk!:
- Ne fájjon hát a búcsúzás!
- Isten veletek hát!
-Vár ránk a nagy világ!

Vár az élet

Búcsúzunk most tőletek,
léptünk zaja elcsitul,
titkoljuk a könnyeket,
állunk némán, szótlanul.

Azt hittük, hogy könnyebb lesz
elhagyni az iskolát,
a sok emlék körbevesz,
fáj most minden kézfogás.

Vár az élet, vár a harc
valós élet színpadán,
hisszük nem érhet kudarc,
őrizzük a biztatást.

Tanáraink, köszönjük
a feddést és tanítást,
közös volt az örömünk,
fogadtuk a kihívást.

Szívünkből egy kis darab
itt marad a falakon,
megannyi szép pillanat
hömpölyög a padokon.

Menni kell, a dal kísér,
változik az útirány,
küzdenünk kell őszintén,
titkot rejt a nagyvilág.