Laposodik Napnak íve,
Fakuló a világ színe.
Rozsdás a táj, zord a szíve,
Jó időnek fogy a híre.
Milyen lesz a termény íze?

Puttonyból a szőlő nektár
Fahordóban új bort pesztrál.
Dús földeken tart a leltár,
Vetésre vár néhány hektár.
Langyos idő lesz a mentsvár.

Fákat rázza a kevély szél,
Csörögve hull tépett levél.
Az avarban gomba henyél,
Gyűjtögesd, és jókat egyél,
Ám kalapjával résen legyél!

Bár fák levele tarka, tépett;
Indián nyár vissza lépett.
Felhők közül Nap felfénylett,
Sárgít a tök, magja érett.
Ősz emberrel együtt érzett.

Vénasszonyok padra ülnek,
Szép színekben megfürödnek.
Hó végéig gyönyörködnek,
Míg a szentek el nem jönnek,
S hullanak a fagyos könnyek.

De addig a serény ember
Munkálkodik - vagy ezerrel,
Spájz és pince telik tettel,
Maggal, lével friss gyümölccsel,
Áldott földből szeretettel.

Mire zord jég felhőt dermeszt,
A hideg szél havat gerjeszt.
Fáradt ember álmot erjeszt...
Földben a mag tavaszt fejleszt,
Megújhódást titkon termeszt.

Az utolsó nyári napsugár délben
Átsiklik az egyenlítőn csendben...
Az esti naplemente már őszben.
Éjszaka s nappal egyenlőségben,
A természet tarka köntösében.

Az ásító reggel már elnyújtja álmát,
És a nappal korábban veti meg ágyát.
Az áldott fény ismét becsesebbé válik,
Hőhullám helyett a világ lassan fázik.

Majd kifehéredik
Ködös, zord zúzmarás reggel.
Színkavalkád-halál.
Felébrednek a szentek,
Közelegnek ünnepek.

Nap messze gurul,
Kihűlt fotont ereget,
Vacogó telet.
Kályha mellett szeretet,
Melegíti lelkeket.

A téli napforduló éjszakája
Új reményt, hitet hint majd a világra.
És tyúklépéssel nyúlik napnak árnya.

Hétköznapi pszichológia: az emberi sorosról…

Velem mindig értetlen volt a világ,
Engem soha nem értett meg nagyvilág…

Ha bizony meghallották búsongó lelkem panaszát,
Rögtön ki is gúnyoltak... nem jártam tovább csacsacsát.
Már éltemben kietlen temetővé lett a szerető szívem,
Az, amiben a sok-sok, szépséges és valós vágyálmom pihen.

Egy biztos! Szívem közepébe van beásva,
Az én Krisztusi keresztfejfám jól leásva…

Az nemigen fordult elő, hogy szánt valaki, vagy siratott könnyeket,
Már mindegy is, rám-énértem ne is sírjon senki hamis-ál könnyeket!
Manapság máris úgy tűnik, hogy csak annak-azoknak nyílik a földgolyón kis virág,
Ki bizony rosszak rossza, kihasználja állóhaja… kit álnoknak ismer nagyvilág…

Bizony-bizony nekem ilyenre sikerült a létem, a földi
És így már csak egy jó-nagyobb vágyam van: csak pihenni… piheni.

Vecsés, 2024. július 25. – Kustra Ferenc József – írtam = készült: Szentirmay Elemér (1836-1908) azonos c. verse {1905} átirataként, önéletrajzi írásként.

A poéta viszi magával az árnyékát…

(sedoka duó, 2+2 katauta)
Mindig jelen vagy,
Életemben árnyék vagy.
Igy mindig is velem vagy!

Mozdulsz, mint érzés,
Föltolulsz bennem… érzés.
Hathatós, mint egy végzés…
**
Fényes lúdtollad,
Örök árnyék írónak!
Gondolatömlenyt… írni.

Rabszolga-írnok
Vagy… ősi betűvető!
Magad írod sorsodat!
*
(3 soros-zárttükrös leoninusban)
Burjánzó gallyak hevülnek szégyenlős estében... gondolatok. Olvasók becsülnek?
Gallyak burjánzás... hevülnek, gondolatiság áthat, olvasók ellen ne szegüljek
Burjánzó gallyak hevülnek szégyenlős estében... gondolatok. Olvasók becsülnek?
*
(HIQ duó)
Liliom
Fehér sima lap...
Tollra vár!

Tollban-vágy
Állandón buzog.
Kényszeres.
*
(leoninus duó)
Igazi író, lépten-nyomon írás-vágy foglya, akkor is, ha a mű már megírva.
Ablakomban bámulok, a messzeség nagy távolság… tudom, jönnek még új májusok.
Látom vakablakban rajzolgat egy mécses, mondandója jó… rajzolt kép majdnem kéjes…
A rajzok rímelnek, dallamot csengenek, agyamban fekszenek, majd még tán' élednek.

Volt idő... élveztem a terheket, mára már jobban kedvelem írásos csendeket.
Az írás vágya, már… az igazi árnyékom, hogy még karcoljam fehér papírt, vágyom.
Sors keze fogja bölcsöt, árnyék jelen van és kisért, mutat szeretetteljes görcsöt.
Mécses szórakozik falon, reggel múl' alkalom, fekszek, leszorítom a matracom…

Vecsés, 2015. február l.-2024. február 16. -Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

Olvastátok az írást, mely utókornak készült,
Pergamenen kifakultan a múltjába révült?

Hallottátok lihegni az elszaladó nyarat,
Vagy a ködös őszt, ahogy dagasztja lucskos sarat?
Láttatok e zimankós télben szökkenő tavaszt,
Vagy ropogós havat miként virágokat fakaszt?

Ismeritek az embert, ki örömöket hajszolt,
Közben dühében keserű gyűlöletet majszolt?
Vagy a várost, melyben csak lelkek lakoznak,
Hol lövegek által pokolra kárhoztak?

Olvastátok a történelmet, hol jó-szelídeket méltatták,
Vagy csak gyilkos csatákról, hol vezéreket dicsőn magasztalták?!