Vízió, mert fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…

Vízionálom, ezerkétszázban utcákon hordák vonultak, de őseim sem látták…
Viziómban, én is emlékszek valamire, az ellenünk fönnálló gyűlöletre…
Víziómban, a szétzúzott portálokból nem is maradt semmi, régészeknek is kicsi!

Hah! Éjemnek közepén mi bántja az eszemet és vajh’ mi bántja szívemet?
Hah! Nem is gondoltam semmire, csak visszafelé kilencszáz évire…
Az égett, mocskos, üvegtörmelék, még szegély lovakat is tönkretették.

Kilesek a redőny résén, ma nincs ló, de van veszett ember, modern és ennek nem való!
Kilesek, más az öltözet, a módi, telefon cseng, van ki esend, hevenyül könyörög.
Kilesek, látom fiuk-lányok után vannak, felújított portálokról mit sem tudnak…

A csendem közben nekem a zavaró tényezőm, csak beszél hozzám és nem előkelőm…
Ő mondja, én is értem, hogy a csendem a háború pártfogója, de bíz’ ezt nem értem…
Juj, de ki akkor az élezetlen élet pártfogója, mert jobb volt ősök háborúja!

Hallottam TV- ben, hogy az atomot már hegyezik, a nagymenők magukat agyon-keresik…
A csendem is mondana erre beszédet, hallhatóságnak hívnám a szomszéd népet!
Mára világ sorsa merő kárhozat, de legyőzni úgysem tudják oroszokat!

A művelt nyugat, mondják a TV -ben, győz a háborúban… emberiség ott vész vágóhídban!
A csendem ezt nem akarja, sutyorog nekem, békekötésnek nem lenne már hamarja?
Egy pár az utcán nevet, visongat… lány meg követ rúgott s már ettől is sírogat…

Lehet, hogy a lány meg én, előre atom-kóborolók vagyunk? Ebben vajh’ mi lesz harcunk?
Túlélés kihullott a kopasz hajunkkal. Biztos, hogy megússzuk, pár nagyobb monoklival?
Csendem beszédet tart, víziómban nem én vagyok hibás… de ha csak ketten voltunk és más?

Vecsés, 2018. november 22. - Kustra Ferenc József - íródott a világ, az emberiség -élő háborús- jelen történelmi helyzetéről.

Olyan sok kérdés kavarog bennem,
s azon tépődöm szüntelen,
tyúk, vagy a tojás volt először?
Azt mondd meg nekem, Istenem!

Ha tojás volt, ki tojta azt meg?
S mikor a héja felrepedt,
mitől lehetett csirke benne,
ha kakas nem létezett?

Ha tyúk volt először, hogyan termett
és kakas nélkül hogy lehet
olyan kétrétű tojást tojni,
amelyből végül csirke lesz?

Ezernyi kérdést sorolhatnék,
amelyre választ nem lelek,
oly sok bennem a bizonytalanság,
amely fölöttem ott lebeg.

Mért nem jut kenyér sok szegénynek,
hiszen a földön megterem,
s jutna belőle bárkinek, ha
ilyen kapzsiság nincs jelen.

Uram! Ha mindent Te alkottál,
mért tűröd azt, hogy így legyen?
Mért nézed el. Hogy a gonosz győzzön
legyűrve igaz népedet?

Mért nézed azt, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve küzdjenek?
Amíg népeden nem segítesz,
a gonosz mindent tönkre tesz.

Tehozzád szólna annyi ember!
Mért nem hallod meg, Istenem?
Mért nem látod a szenvedésünk?
Nézz ránk. Segíts meg Istenem!

Oly drága már az utazás is, egyre nehezebb,
rég elvették az utazási kedvezményeket.
Úgy döntöttem, az oldalon egy hirdetést teszek,
hátha lesz, ki e csodajárgányt legyártja nekem.
Mindegy, hogy milyen színű lesz, csak oly sebes legyen,
mint a villám, és legyen rajta jó erős nyereg.
Induljon minden pöccintésre, s száguldjon velem,
akár a szélvész, mely átfúj a háztetők felett.
Ezermesterek! Mérnökök! Most versenyt hirdetek!
Nagy a tét! Ki ezt megcsinálja, híres is lehet.
Üzemanyagot ne fogyasszon, csak egy keveset,
olyan sokfelé kéne mennem, s üres a zsebem.
Ha lesz olyan, aki megcsinálja, híressé teszem,
s arra, aki most lenéz engem, magasról teszek!

Te is ugyan úgy jöttél világra,
mint más. Épp olyan meztelen!
Hiába varratsz díszes ruhákat,
jellemed akkor is értéktelen.

Ha el tudsz menni egy nincstelen mellett,
ki éhes, s mégsem kér kenyeret
s lenézed, sokkal rosszabb vagy nála,
mert azt sem tudod, hogy mért ilyen!

Amikor dúskálsz ezernyi jóban,
s két kézzel szórod a pénzedet,
más verejtékén felhevülve,
ne mondd nekem, hogy így helyes!

Hiába vagy te büszke, gőgös,
s nyílik az ajtó százfele!
Téged is elér majd a végzet,
s épp úgy sújt rád a sors keze,

mint azokra, kik most porba hullva
néhány forintért küzdenek,
hiába van most tengernyi pénzed!
Van, amit pénzért nem vehetsz!

Amikor tested görcsbe rántja
kínzó, égető fájdalom,
s nem tudsz már többé semmit adni,
mondd csak? Ki ül az ágyadon?

Lesz-e majd, ki a kezedet fogva
letörli könnyed arcodon?
Vagy fizetett szolga gépies kézzel
törli, mikor már ráfagyott.

Akkor fogod majd szánni-, bánni,
mért voltál olyan mostoha,
s hiába sírsz, nincs visszaút már,
rég belepte a gaz, moha.

Olyan lettem, mint a vén diófa ága,
amelynek pergő gyanta könnye hull,
csupasz törzsére lassan végigfolyva,
mint szempillámon, ha bánat könnye hull.

Ő is siratja néma pusztulását,
ahogy magamban én is fájlalom
az elmúlott időt, mit rád tékozoltam,
s nem maradt bennem más, csak szánalom.

Nem is értem, hogy mért tudtam szeretni
olyat, akinek nincs érző szíve,
helyébe kemény, hideg kőlapul csak,
s nem érdekli, hogy másé vérzik e.

Nem is értem, hogy mért hagytam elszállni
az időt, mely száguld, s üvöltő szele
hófehér kristályt fúj sötétlő hajamra,
s márvány arcomra fagycsókot lehel.

Nem bánom már, hisz kárpótolt az élet,
bár nem adott soha földi kincseket,
csak két csillagot, mely olyan drága nékem,
ha rájuk gondolok, szívem megremeg.

Nem várom már, hogy rám csillan a napfény,
csak e két csillagot hagyja meg nekem,
had láthassam, hogy felettem ragyognak,
hiszen az övék egész életem.