Rozsdamarta az
Idő, fény ravatalán.
Árnyak hosszabbak.
*
Mohás kőkereszt,
Rajta krizantém csokor.
Lassú hervadás...
*
Még nem találkozunk, mert még nem egy földben nem lakunk,
Lelkem érzi a lelked, de még nem egy hely a lakunk…

Te ott lent élsz vagy fent laksz, érzed magadon a hideget,
Én meg most is érzem a karcosan simogató szelet,
És itt érzem, a gyenge, de cirógató napmeleget…
*
Virágtengerben
Gyertya és mécses lobog.
Lelket világít.
*
Az én sorsom itt csak, bóklászik a sárba,
Abban is nehezen szinte térdig járva…
A Te sorsod végleg, rég' volt megirkálva.
*
Virágcsokroknak
Garmada, díszítőleg.
Lobogó lángok…
*
Míg élek addig Te is élsz, mindegy, hol is vagy…
Emlékeim szépíted és mindegy merre vagy!
Nyirkos és párás már, sok megélt esztendőm,
Arcomon, nyakamon a ránc, a fejkendőm.
Sok éve elmentél már, hiányod az óta is fájom,
Hogy nem volt jobb kapcsolatunk, én azt, az óta is bánom…

Hiányzol és a lelkem tovább szereti a lelkedet,
Ha itt ücsörgők a sírodnál... feltöltöd a lelkemet.
*
Haldokló levél
Indul társai után.
Hajnalban már fagy.
*
Lépő láb alatt,
Halott levelek élnek.
Bokor, átlátszó.

Vecsés, 2015. november 29. - Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban…

Porból valánk és porrá leszünk?
Porrá lesz a földi porhüvelyünk…
Mi még csak valánk, de meddig?
Szeretteink, már nem újrakezdik.

Sírkertnek hívják a lakhelyüket
Ott lelték meg végső nyughelyüket.
Szeretteinkről szólok, emlékezésül,
Könnyes szemmel emlékezünk, keményül.

Szeretteink már itt laknak, véglegesen,
Itt is maradnak, most már ténylegesen.
Így mi járunk hozzájuk, halottak napján,
És év közben is, többször néha napján.

Viszünk gyertyát, ki fényét árasztja,
Melegségével a sírhalmot beborítja.
Teszünk a sírra egy szál sárga rózsát,
Szerettünk érzi az áradó szeretet szavát.

Emlékeink föltolulnak, lelkünk zakatol,
Szeretetteljes emlékezés egybelakatol.
Szüleink és nagyszüleink, a rokonok
Itt nyugszanak, várnak minket a barátok.

Számunkra megmaradnak már ilyennek,
Szívünkben tovább élnek bölcsességnek, büntetésnek.
Kedves halottaink nem távoznak, itt vannak
Szívünkben, szeretettel megmaradtak.

Engem még neveltek a nagyszüleim is,
Jól emlékszem rájuk, ha rég volt is.
Ők is még élnek, itt vannak velem,
Emlékükből a sok erőt, bajban merítem.

Szüleim is régen elmentek, haragban haltak,
Ez maradt, emlékemben így maradtak.
Én már nem haragszom rájuk, megbocsátottam,
Elmúlt az életük, a békét én is gátoltam.

Ott nyugszik Pista bácsi, vár minden évben,
Virágot, gyertyát kap, mint szeretet becsülésben.
Más barátok és ismerősök, tán várnak… jövök,
Rólatok is emlékezem, ti régmúlti hírnökök.

Szép a sírkert, gondozott, új kerítést kapott,
Szeretett halottaink lakhelye csinosodott.
Elmúlik az élet, mi is porrá leszünk,
Remélem, lesz, aki mondja… néha emlékezzünk.

Vecsés, 2010. október 15 – Kustra Ferenc József

Halottak napja

Halottak napja.
Virágeső sírokon.
A hűvös, derűs.
*
Semmivé lett lét…
Kopasz gallyra veréb száll.
Szomorún gubbaszt.
*
Harc a tegnapért,
Már hűlő levegőben.
Összetört álmok.
*
Lomb elmúlása…
Halála más időké…
Idősuhanás.
*
Csendülő gyászdal,
Gyertyaláng-surrogásban.
Széltől, lengedez.
*
Mécsesek lángja
Fenntartja az elmúlást.
Lángban… holt lelkek.
*
Színek elmúlnak,
Illatok fanyarabbak.
Síron, hervadás…
*
Hideg sírkövek.
Krizantémok, koszorúk…
Ódon pad, szálkás…
*
Itt az elmúlás…
Hulló levél távozik.
Örökre megy el.
*
Mécses fény lobban,
Szeretetet közvetít.
Sárga, meleg-tűz.
*
Kis sárga lángban
Lobog őseink lelke.
Szellő elfújja…
*
Sejtelmes fények
Éjszakai sírkertben.
Szellemvonulás?

Vecsés, 2010. október 15. – Kustra Ferenc József- íródott: senrjú csokorban.

Ez az?

Életemben mind torzók lettek a saját-kútfő döntéseim,
Nekem mindig csak befuccsoltak a saját elmélkedéseim…
*
Van, ki felismerés
Hiányában olyan… marad.
Van ki meg hiába?!
Sorsom irányítás nélkül
Egészen üres, leépül...
*
Makovecz féle, eklektikus, vagy kékfestő a stílusom…?
Ha megérem, ha rájövők, nem felejtem, nektek elmondom…

Tudom, hogy a jó az életben, a különleges áldás,
És csak ritkán zárul jó eredménnyel a csodavárás…
Akinek meg bejön, az mondhatja, ő élet-dalárdás…

Az életem az életházam ajtaját, mindig zárva tartotta,
Oda besétálni sosem tudtam, pedig esdekeltem, kopogva...
Kajánul kinevetett, törjem be az ablakot… bejutás módja!
*
Dőre ember lakna
A saját életházában!
De sors a házmester?!
Én majd megtöltöm élettel
Szobám, lelkem szeretettel.
*
Így aztán sohse tudtam, hová is tartozok,
Azt meg hiába tudtam, hogy én mit akarok…
Szegényen… nálam nem halmozódtak vagyonok.

Nem volt nekem rétem, ahol elsétálgathatok,
Nem volt nekem helyem, ahol elkóborolhatok…
Nem volt valóm, erőm, hogy ezen változtathatok.
*
Kiszabott életút,
Az mi véglet ki van róva.
Múlton változtatni?
Voltom már régi, feledő,
Csodás még lehet a jövő.
*
Eljártam, erre, arra, tudatosan mentem,
Volt, hogy a járt utat járatlanra cseréltem,
Vállaltam én ha, bármerre is kanyarodott,
Akkor is, ha sűrű köd, nem is szakadozott!

Meg kellene tudnom, mielőtt végleg elmegyek
Miért én vagyok, kit folyvást beköpnek a legyek…
Élet rám parancsolt, ha idő van… úgyis megyek...

Léteznek, kiknek az élet egy pozitív fergeteg,
És vagyunk mi sokan, kiknek az ötlete gyermeteg.
Ezeken a végleteken változtatni nem igen lehet,
Ami a miénk volt, az miénk volt, ki nekünk magát kellett!

Elmélkedésem volton, múlton, dőreség, mint másoknak,
Mert bizony nincs lehetőség ellenállni a csápoknak…
De elmondtam, megkönnyültem, részeseként... a báboknak…
*
Menni vagy nem menni?
Ez itt a Hamleti kérdés…
De a sors a döntnök!
S ha lépek egyet előre,
Gondolhatok már jövőre.
*
Van, ki nem bírja már,
Ő változtat! Dalnak vége…
Kevés, ki visszatér!
Mert a változás, az remény
A szorongás rút közepén.

•
Sors, kire mit rótt ki…
Teljesül, részlet és a vég.
Sors az emlékkönyvben.
De mi van, ha mégse jó ez?
Ha kudarc vár reám, mi lesz?
*
Sors könyve, ha lejár,
Minden marad az emlékkönyvben.
De, múlt? Kit érdekel?
Múltam nem segít semmit se,
Csak a könnyem lett hű kincse.
*
Az, aki már elment,
Múl, emberek tudatából…
Ki fog emlékezni?
Mégis emlékszem a percre,
Bár elmém múltam feledte!

Vecsés, 2016. április 24. – Mórahalom. 2020. január 17. - Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, alájuk a TANQ verset, szerző-, és poétatársam Farkas Tekla

(Bokorrímes)
Eső verte úton nyomorultul sántikál a sorsom.
Közben meg hallom, hogy dúdol: ’éltedet hátamon hordom’!
Nem érdekli, én mit gondolok, ő az én dudorászóm…
*
(3 soros-zárttükrös duó)
Gázlámpák fénye erőlködik, hogy a ködöt elűzze,
És majd a jövőt az új sötétben gyorsan kibetűzze…
Gázlámpák fénye erőlködik, hogy a ködöt elűzze.

Eső verte az utat és most arra kószál a sorsom,
Hogy ezt a tetves irányítót követem... a balsorsom…
Eső verte az utat és most arra kószál a sorsom.
*
Nem tudom, hogy mi is várható és az meddig tart,
Csak azt tudom, sorsom a létével jól betakart.
*
(Septolet)
Mennék másfelé
Jófelé,
Élet az éjjelé…
Istené.

Köd sorsomnak segít,
A mindenit…
Engem dühít!
*
Kutyaszőrből van a sapkám meg az életem, takaróm,
Állítólag eső ellen jó, de hinni nem akarom.
A köd is eső, csak ő nem kívánkozik leesni,
Igy meg részemről, neki már nem tudok miben hinni!
Sorsom, amúgy csak magában, rohan előre,
Készíti nekem a zárótüzet… előbbre!
De milyen az ilyen sors,
Mert nekem biz' nem sármos...
*
(Senrjú)
Látom köd marad,
Sorsommal együtt halad.
Életutálat!

Vecsés, 2015. december 7. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.