Történelmi emlékezés…

Belesodródott a hazánk az őszbe,
Tavasszal meg holtakat... szél lengette...
Lánctalp kínos nyikorgása zavarta a csendet…
Csattanás? Nem kósza... tankágyú lövés lehetett.
Belesodródott a hazánk az őszbe,
Majd jött tavasz is… a bitók ideje…
Belesodródott a hazánk az őszbe,
Tavasszal meg holtakat... szél lengette...

Vecsés, 2018. december 4. – Kustra Ferenc József – írva: triolett versformában. Nyolcsoros strófa, amelynek mindössze két ríme van, és a kezdő sor háromszor, a második kétszer tér vissza.

Reggelente az első értelem
Köszönt alázatos tisztelettel
S amíg újra behunyom szemem
Egész nap velem leszel.

Magamban őrzöm minden lépted
Szinte érzem szívverésed
És lelked itt van
Hittel- bennem
Eggyé lett a szeretetben.

Összetart a szellem
A szív mágikus ereje
Együtt vagyunk Egész
És nemcsak reggelente.

Az évek árnyékából
Emlékek élménye köszön
Túl lép a lét
Egy újabb kor-kövön
Minden nap öleljen
Szeretet élet-öröm
Isten éltessen
A lelkedet örökkön
Milliónyi csillag fénye
Szemedből tündököl
Kivetül az égre
Mint tükör
Lelked hologramja
Lényed beragyogja
Isten éltessen
Áldva boldogságba
....és még ezernyi gondolat
Száll ......csak száll
Fénnyel telik a kívánságkosár

Szeles lehellete ködöt fúj
Reggelente
Ahogy a kilincset markolja
Remegve
Hull alá náhány megsárgult
Levele
A postás lassan kézbesíti
Itt az eljövetele
S a nyár
Becsomagolva vár
Hogy jövő tavasz után
Új idők postaládáján
Villanjon
Aranyló partokon
Míg ködöt hoz az ősz
Párás lehellete
Reggelente

Nagyapám apja
Szürke kalapja
A fogasra felakasztva
Az ajtó mögött lógott.
Úrnapjára finoman átkefélve a fejére tette,
Hogy a felgyülemlett gondokat vele lefedje,
s elindult...,
hogy lelkében megtisztulva,
hitében megerősödve térhessen haza
a kályha melegéhez.
Vasárnap délelőtt az áhítat ideje volt.
A hétköznapi teher nyomasztó súlya
Egy napra
Félre tevődött egy zug rejtekébe.
A templomba belépve
kopottas ünneplő kalapját bal kezével
leemelte gondterhelt fejéről,
s jobb kezének szenteltvízbe mártott
öregujjával keresztet rajzolt
homlokára,
majd ujjai begyét ismét
a megszentelt folyadékban benedvesítette,
s letérdelve ájtatosan keresztet vetett.
A hagyomány nagy dolog.
A hagyomány tiszteletre méltó,
sérthetetlen, követendő.
A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.
Ezt így élték meg akkoriban
kicsik s nagyok, ifjak és vének egyaránt.
Ez volt a mérvadó, s követendő példa.
Az istentisztelet malasztos lelki békét,
a fáradság, a gyötrelem enyhülését oltotta
az emberekbe.
A megbecsülés, az összetartozás,
a hit ereje, a kimondott szó súlya
természetes, ösztönszerű velejárója volt
minden magatartásnak.
Az ájtatos közös ima ,
az orgona kíséretében felhangzó ének
összekovácsolta a lelkeket.
A kérgesedetteket sajgókat,
a közönybe burkoltakat, a frissen sebzetteket,
az örömtől duzzadókat.....
mind, egy fuvallatba tömörülve feszítették
a bizakodás hajójának vitorláját.
A megváltó kitárt karja
a megbocsájtás, a béke tömjénes párájával ölelte
a résztvevőket,
hogy szeretettel átitatott
áldást vigyenek a betegeknek,
az otthon maradottaknak.
A remény s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....
...........
A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.