Szabad nagyot álmodni.
Szabad az álmod valóra váltani.
Szabad, szívből őszintének lenni!
Szabad lelked bátorságra bírni.
Szabad, szabadnak lenni!!!
Szabad az álmod valóra váltani.
Szabad, szívből őszintének lenni!
Szabad lelked bátorságra bírni.
Szabad, szabadnak lenni!!!
Mindenki más és, másként érez,
másképp szövi az álmait,
mégis: mindenki szerelemről,
boldog jövőről álmodik.
Mindenki vágyik valami újra,
mely megszépíti az életét,
hallgatni, s néha megcsodálni,
mit a természet tár elé.
Mindenki vágyik nyugalomra,
csöndre, amelyik úgy beszél,
hogy szavak nélkül is meghall mindent,
s meggyötört lelke újra él.
Mindenki próbál boldog lenni
rendbe tenni az életét,
s mégis, mindenhol gátak vannak,
melyet a balsors tár elé.
És mégis: nem szabad félni,
haladni kell a cél felé,
újult erővel, izzó tűzzel,
s hinni kell azt, hogy van remény.
másképp szövi az álmait,
mégis: mindenki szerelemről,
boldog jövőről álmodik.
Mindenki vágyik valami újra,
mely megszépíti az életét,
hallgatni, s néha megcsodálni,
mit a természet tár elé.
Mindenki vágyik nyugalomra,
csöndre, amelyik úgy beszél,
hogy szavak nélkül is meghall mindent,
s meggyötört lelke újra él.
Mindenki próbál boldog lenni
rendbe tenni az életét,
s mégis, mindenhol gátak vannak,
melyet a balsors tár elé.
És mégis: nem szabad félni,
haladni kell a cél felé,
újult erővel, izzó tűzzel,
s hinni kell azt, hogy van remény.
„Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”
A lúdból tollam, nem gyárt maszatot, tintapacát
és gondolatom próbálja felvenni ritmusát
annak, amit néktek akarok, kívánok írni,
hátha szíveteket nagyon megörvendezteti...
A mai nap is elmúlik... lesznek a tegnapok,
sötétedik, kezdenek hullani a csillagok…
Az időm tőlem egy napot ellopott,
de ma is játszott… már elmúlt dallamot.
Íróasztalomon, csonkgyertya remegő lángja világit
és bár... már késő este van, ez a kis fény engemet ámít.
Azt sugallja, írjak még, körmöljek még verset ma este,
de már álmos vagyok, rám feszül az álom lehelete.
Most inkább megyek aludni, jó éjszakát néktek,
holnap... a kelő Napnál írok pár sort tinéktek.
Vecsés, 2013. november 18. – Kustra Ferenc József
Folytassa pályázatra – az idézet Babits Mihály: A lírikus epilógja c. verséből való.
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”
A lúdból tollam, nem gyárt maszatot, tintapacát
és gondolatom próbálja felvenni ritmusát
annak, amit néktek akarok, kívánok írni,
hátha szíveteket nagyon megörvendezteti...
A mai nap is elmúlik... lesznek a tegnapok,
sötétedik, kezdenek hullani a csillagok…
Az időm tőlem egy napot ellopott,
de ma is játszott… már elmúlt dallamot.
Íróasztalomon, csonkgyertya remegő lángja világit
és bár... már késő este van, ez a kis fény engemet ámít.
Azt sugallja, írjak még, körmöljek még verset ma este,
de már álmos vagyok, rám feszül az álom lehelete.
Most inkább megyek aludni, jó éjszakát néktek,
holnap... a kelő Napnál írok pár sort tinéktek.
Vecsés, 2013. november 18. – Kustra Ferenc József
Folytassa pályázatra – az idézet Babits Mihály: A lírikus epilógja c. verséből való.
Nélküled élni oly nehéz lenne,
mint szép álomból az ébredés,
melynek varázsa megtöri álmom,
legszebb reményem tépve szét.
Nélküled élni oly lehetetlen,
mint levegő nélkül a létezés,
már csak zihálok kitágult orral,
légszomj kínoz, és nincs remény.
Nélküled nincs már semmi, mi éltet,
jeges hideget fúj a szél,
vérem se pezsdül, már alig érzem
ereimben a lüktetést.
Nélküled kihűl bennem az érzés,
megtört szívem már nem remél,
nem tudok többé nélküled élni,
egyedül érted élek én.
Minden érzés csak tehozzád fűz már,
nem számít már a józanész,
már a szívem is alig dobban,
de még most is csak érted ég.
mint szép álomból az ébredés,
melynek varázsa megtöri álmom,
legszebb reményem tépve szét.
Nélküled élni oly lehetetlen,
mint levegő nélkül a létezés,
már csak zihálok kitágult orral,
légszomj kínoz, és nincs remény.
Nélküled nincs már semmi, mi éltet,
jeges hideget fúj a szél,
vérem se pezsdül, már alig érzem
ereimben a lüktetést.
Nélküled kihűl bennem az érzés,
megtört szívem már nem remél,
nem tudok többé nélküled élni,
egyedül érted élek én.
Minden érzés csak tehozzád fűz már,
nem számít már a józanész,
már a szívem is alig dobban,
de még most is csak érted ég.
Szívesen lennék fénysugár az égen,
hogy beragyoghassak ablakodon át,
bevilágítva csöndes kis szobádat
s arcodat simítva bújhassak hozzád.
Szívesen lennék enyhe rózsaillat,
hogy bőrödön mindig érezd illatát,
ott legyek minden édes ölelésben,
amíg remegve simul rám a szád.
Had érezzem a vágyat ereidben,
ahogyan lüktetve áramlik át,
hogy tudjam: én vagyok egyedül néked,
aki csillapítja vágyaid hadát.
Hadd szeresselek éppen olyan forrón,
mint a perzselő, forró napsugár,
ne legyen semmi, mi gátat szab néked,
s úgy szeress, ahogy soha senki más!
hogy beragyoghassak ablakodon át,
bevilágítva csöndes kis szobádat
s arcodat simítva bújhassak hozzád.
Szívesen lennék enyhe rózsaillat,
hogy bőrödön mindig érezd illatát,
ott legyek minden édes ölelésben,
amíg remegve simul rám a szád.
Had érezzem a vágyat ereidben,
ahogyan lüktetve áramlik át,
hogy tudjam: én vagyok egyedül néked,
aki csillapítja vágyaid hadát.
Hadd szeresselek éppen olyan forrón,
mint a perzselő, forró napsugár,
ne legyen semmi, mi gátat szab néked,
s úgy szeress, ahogy soha senki más!