Hahogy haragszol, nem az anyádért,
Nem hét gulyára szóló tanyádért,
Hanem haragszol romlott hazádért,
Grófok és papok uraságáért.

Nem gyermekidért fájtak a dolgok,
Nem tenmagadért nem voltál boldog,
Hanem megnyíltak gyászos mennyboltok,
Hanem haragra sok másért volt ok.

Jaj, hogy nem lehetsz te most az élen,
Bátran, durcásan, hősen, kevélyen,
Minden magyarnak bús szívén, mélyen
S rólad az ellen aggva beszéljen.

Be kár teérted s be kár miattunk.
Amit gyüjtöttünk, őriztünk, adtunk,
Amit nagy-gyáván másokra hagytunk,
Most az lett a mi vádoló fattyunk.

Ha te még hinnél, ha te még szólnál,
Piros neveknél pirosabb volnál,
Pirosabb lennél a piros bornál
S véresebb lennél véres bibornál.

Hogyha lehetne, be ütnél széjjel,
Be hajnalodnék a magyar éjjel,
Rímmel és karddal, szóval, fekéllyel
Égetnél, dúlnál mindent víg kéjjel.

Te volnál akkor életnek sója,
Úri bűnöknek nagy bosszulója,
Magyar deákok nagy pártolója,
Mindeneknek hős ostorozója.

Jaj, hogy haragszol s hiába minden,
Vér fogyatkozik szítt ereidben,
Magyar dühödre elég düh nincsen:
Fajtáddal együtt verjen az Isten.

Az emberi nemen óh mely méltó jussal
Sírhat az érzékeny szív Heráklitussal!
Óh mely méltán lehet keserű könnyeknek
Forrásivá válni a síró szemeknek.
Méltán nem engednek véget a nyögésnek
Sok bajai ezen nemes teremtésnek,
Melyek számosabbak a fövenyeknél is,
Többek a mezőben lévő fűveknél is.
Könnyebb számbavenni a tenger cseppjeit,
Könnyebb a zőldellő fáknak leveleit,
Mint ezen kérdésre adni feleletet,
Keserűvé amik teszik az életet.
Nem szóllok hát róllok, ezzel, hogy bánatom
Nagyobb, hogy mint szólni tudnék, megmutatom.
A kisebb fájdalmak nyögnek és jajgatnak,
A nagyobbak némák, bámúlva hallgatnak.
Ti temető helyek gyászos sírhalmai,
Ti holtaknak bennek heverő csontjai,
Ti gyászos oszlopok, melyeket a hűség
Emelt, kiken írva van a keserűség,
Légyetek helyettem bőlcs prédikátorok,
Légyetek ékesen szóló orátorok.
Mondjátok meg, hogy tireátok csorgának
Könnyhullatásai sok édesanyának!
Mutassátok meg az itt általmenőknek,
Rajtatok oly fűvek mely számosan nőnek,
Melyeket kóstolnak sok árvák anyjaik
Szemeikből áradt könnyhulltásaik,
Melyeket sok özvegy jajos párázatja
Megnedvesít, mikor hív férjét siratja.
Ne tagadjátok el, hogy bizony nagyon sok,
Akikkel az égnek vagytok már adósok.
Akiket az égnek mind vissza kell adni,
Mikor az utólsó nap fel fog virradni.
Te a többek között, óh síralom halma,
Melybe temetve van sok árvák oltalma,
Te szólj s add tudtára az itt útazónak,
Tartsa az életét hogy változandónak.
Javai, amiket csak azok tartanak,
Míg élünk, bennünket sokszor megrontanak.
Melyek, míg életünk van legjobb korába,
Megjelennek nálunk egy nem várt órába.
De ha egy kevéssé hanyatlik életünk,
Örömünk közűl csak egyet sem lelhetünk,
S azok, amelyekbe találtuk kedvünket,
Már akkor elhagyják megúnt életünket,
Mint az oly madarak, amelyek nyárára
Hozzánk jőnek, de elmennek nemsokára,
Elhagyják főldünket, messzire repűlnek,
Mihelyest az idők egy kevéssé hűlnek.
Minden gyönyörűség így szalad előlünk,
A jókedv, az öröm így tűnik el tőlünk.
Szóljad, gyászos halom, ez igazságokat,
Megtanítván rájok az itt útazókat.
Vagy mivel te nem tudsz szólni e táblának,
Amely állíttatott egy édesanyának,
Amely emeltetett az emlékezetnek
Kezei által a buzgó szeretetnek,
Légy hív őrzője, hogy ebből megtessék a',
Hogy ez élet csak a szerencse játéka.
Tartsd meg, hogy tudják meg, akik itt elmennek,
E sírba hogy kinek tetemi pihennek.
- - - - - - - - az, ki ide tétetett,
Óh mely sok jó vele sírba temettetett.
Nemes - - - - - - hűséges atyának
És - - - - - - - szerelmes anyának
Hív gondviselése között neveltetett,
A nemeslelkűség útán vezettetett.
Ezek hűségeket, mivel mentek porba,
Maga köszöni már az égi táborba.
A szeretet őtet - - - - - - - - hozta,
Hogy - - - - - - - - - - - - áldozta
És páros életek, míg az Úrnak tetszék,
A megért gabonát - - - - - - metszék,
Mert az ezt követő jajos esztendőbe
Esküdt férje ment a gyászos temetőbe.
Így vált el egymástól két szív, mely lett eggyé,
Mikor - - - - - - - lőn síralmas özveggyé.
Fél esztendő vala, amíg gyászosságba
Élt, már most férjével van a mennyországba.
Ilyen a szív, amely igazán szerető,
Társától sokáig messze nem lehet ő.
Amíg az élőknek seregében éle,
- - - nyarakat, teleket szemléle.
Számos esztendők, de óh bizony azoknak,
Kik halálán sírnak, nem látszanak soknak.
Szerelmes magzati, titeket végtére
Hív hideg karjai megölelésére.
Rebegő nyelvének haldokló szózati
Titeket szólítnak, kedves magzatjai.
Jertek, ez egy-két szót, melyet szól hozzátok,
Kegyes szívetekre híven felírjátok,
- - - - - - tudom, hogy veled a bánat
Engem, hív anyádat, keservesen szánat,
Tudom, hogy jó szíved érettem hidegszik,
Hogy a koporsóba testemet szegezik.
De szűnjék bánatod; e siralmas eset
Mert a bőlcs Istennek tetszéséből esett.
A hatalmas Isten minden veszedelem
Ellen légyen neked őriző védelem.
Szerelmes - - - kedves férjed párja,
Szakad szemeidből gyöngykönnyeid árja,
Hogy árvává lettél, de bízzál, az egek
Szomorú szívedhez nem lesznek hidegek,
Mivel áldott férjnek bízálak kezére,
Én érettem a' lesz életed vezére.
Híven ápolgassad kis unokáimat,
Így újíthatod meg elmúlt napjaimat.
- - - - - - - - forró hűségedért
Adják meg az egek a megérdemlett bért.
Bánatos árváim - - - most már
A veszély rajtatok második ízbe jár,
Mert könnyes szemekkel, ím, megholt atyátok
Mellé temetitek szerelmes anyátok.
Már minden óltalom eldűlt mellőletek,
Ím! védelem nélkül maradt életetek,
De bízzatok, bizony a siralmas árva
Előtt a jó egek nincsenek bézárva.
Úgy légyen intézve ifjú életetek,
Hogy mi, megholt szülék, éljünk tibennetek.
Menj el már, útazó, de forgasd eszedbe,
Amit utóljára mondok, életedbe.
Hogy nyomorúságos, kétséges az élet,
Hogy bajra született, aki emberré lett.

Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás
Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?
S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?
Bánatból, örömből az örömrész hol van?
Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban?

Ne nevezd halálnak, mert hazugság lenne:
Nincs a nyugalomnak boldogsága benne;
Kínja vonaglásban adja jelenségét,
S bár reménye nincsen, megmaradt a kétség.
Volna hát legalább a fájdalom élénk,
Hogy érezve kínját, ez érzésben élnénk...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mint elátkozott királyfi
Túl az Óperencián,
Él magában falujában
Pató Pál úr mogorván.
Be más lenne itt az élet.
Ha egy ifjú feleség...
Közbevágott Pató Pál úr:
"Ej, ráérünk arra még!"

Roskadófélben van a ház,
Hámlik le a vakolat,
S a szél egy darab födéllel
Már tudj' isten hol szalad;
Javítsuk ki, mert maholnap
Pallásról néz be az ég...
Közbevágott Pató Pál úr:
"Ej, ráérünk arra még!"

Puszta a kert, e helyett a
Szántóföld szépen virít,
Termi bőven a pipacsnak
Mindenféle nemeit.
Mit henyél az a sok béres?
Mit henyélnek az ekék?
Közbevágott Pató Pál úr:
"Ej, ráérünk arra még!"

Hát a mente, hát a nadrág,
Úgy megritkult, olyan ó,
Hogy szunyoghálónak is már
Csak szükségből volna jó;
Híni kell csak a szabót, a
Posztó meg van véve rég...
Közbevágott Pató Pál úr:
"Ej, ráérünk arra még!"

Életét így tengi által;
Bár apái nékie
Mindent oly bőven hagyának,
Soha sincsen semmije.
De ez nem az ő hibája;
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
"Ej, ráérünk arra még!"

Téged keresve útján, harcán,
Milyen bátor, erős szivem volt,
Milyen muzsikás, milyen harsány.

Milyen beteg most, milyen vásott:
Dobbanását nem tartja más, csak
Te nagy, szerelmes akarásod.

Ha még egyszer vadul fölzengne,
Himnusza a kíné s a kéjé,
Himnusza a himnuszod lenne.

Himnusz, hogy mégis rád találtam,
Nagy vétkekkel, nagy kerülőkkel,
De élve és nem a halálban.

S mindent megér, ha csak egy óra
Dalolta el dalát melletted
S nem nyílhat a szám átok-szóra.

Beteg szívvel, istenes ember,
Vallok neked, ím, kicsi párom,
Áhitatos, bús szerelemmel:

Ne hallgasd rossz, beteg zenéjét,
Jó a szivem, mert benne vagy te
S sziveink az órákat éljék.