Egy Szent Lélek nevű kereskedő
Egykor sürgős, nagy rendelést adott.
Jövünk száz sarkából a világnak
Villámmal, gőzzel, szekérrel, gyalog.

Tevékkel vágtuk át a Szaharát,
Drága portékánk részben megavult.
De Szent Lélek már ezt így kivánta:
Egy kicsi Jövő, egy kicsi Mult.

Buddha, Mózes, Jézus éltek velünk:
Igemálhákkal rakott az agyunk.
Miként igérted, vedd át az árut,
Fizess, Szent Lélek, éhesek vagyunk.

Oh, mi, szegény, szomoru kupecek,
Eszmék vivői, büszke Szolonok.
Krőzusok élnek víg dőzsöléssel
S a mi kincsünk és sorsunk: a homok.

Hosszú tíz nap volt: sok ezer éves.
Hazudtak minden Pünkösd hajnalán.
Tüzes nyelvekre, meleg aranyakra
Rászolgált immár ez a karaván.

Becsületes, részeg, okos fejünk
Mindig másért fáj. Megejti a Szó
S úgy futunk el ön-boldogságunknál,
Mint szép tájnál bamba kéjutazó.

Elherdáljuk a vérünk és inunk,
Minket kezdettől jégeső mosott,
Földet szereznek, bankót csinálnak
Sok ezer év óta az okosok.

Hajh, Szent Lélek, nem vár a karaván,
Éppen elég volt az eszme-evés.
Viharverten és sakáltépetten
Várjuk: jöjjön hát a kitöltetés.

Fizess, Szent Lélek. Sok volt egy kicsit
Ez a bús, bolond, ingyen-szerelem.
Ím, megérkeztünk s véres árnyékok
Cikkáznak rózsás Pünkösd-reggelen.

Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amelyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén?
Nem? Csónak ez, mely, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.

Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélőve áll,
S mellem csontboltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.

Hová ütődöm a habokba?
Haj! mely szörnyű hányattatás!
Most a cupressusos partokba,
Hol rémlet űl s jéghallgatás;
Majd a túlsó part lejtőjébe,
Honnan barátság szózatit
Hallok a plátánok berkébe,
S örömszerszámok hangzatit.

Innen savanyú ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már, vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok:
Haj! mely szörnyű hányattatás!...

Ki vagy te, ki hószín leplekbe
Felém mosolyogva közelítsz
S a partról e szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, főldi biztossa az égnek,
Arany gyógyúlás! Te a nagy
És bőlcs teremtő tehetségnek
Halandó leánya! te vagy.

Te illetéd rózsás újjoddal
Mellyemnek rokkant bóltjait,
S elindítád pillantásoddal
Az élet dobbanásait.
Már lelkem új phoenix módjára
A lángok közzűl éledez;
S gyengűl újjom pattanására
Kis lantom újra zengedez.

De te repűlsz? mind tűnnek, mennek
Minő derűlés ez, nagy ég?
Sándorffym űl ágyamnál... s ennek
Köszönhetem, hogy élek még?
Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!
A hálá engem dalra ránt.
Telj bé, kettős szent kötelesség,
Az orvos és barát eránt!

Ti élet édesét lehellő leányok!
A szépség tüzénél olvasztott bálványok!
Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén,
Füstölgő oltárán a tömjént égetvén,
Óldjátok le rólam hitvány kötésteket,
Félre! nem imádlak többé benneteket,
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
Már az én szépembe egy summába látok.

Jer, szépem, mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ők egyenként kérkednek:
Hadd mondják, akiknek vagyon tisztább ízek,
Te vagy a remekkép, amazok csak skízek.
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek,
Szégyeljék a görögországi vezérek
Azt, hogy Helénáért harcoltak Trójánál,
Holott, ímé, van szebb asszony Helénánál!

Állj ki, irígy, találj mocskot tagjaiba;
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamely részét hibásnak lelitek,
Hibáztok, - a szépet rútnak képzelitek.
Ha kérditek tőlem: mi szép? azt felelem:
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik,
Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Nincs hát semmi hiba, mind így ítélgetnek
Ezen remekébe a bőlcs természetnek.
De óh, e remekben én egy hibát látok,
Amelyről ti éppen nem gondolkozátok,
Hogy ámbár a pazar természet bő keze
Minden szépségeket ez egyre hímeze,
Mégis e remekben az a nagy csonkúlás,
Hogy ővele is köz a végső elmúlás.

Isten! hát csak azért mívelsz Ily remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat feldúló múljonnal
Minden szépségeket eltörőlj azonnal?
Hová teszed akkor Ily dicső mívedet,
Amilyet még semmi főld pora nem fedett?
Hadd tudjam, sírjára rózsákat plántálok,
S ezt írom rá: szépek! de ez szebb volt nálok.

Ha pedig őnéki több élet adatott,
Szóljon sírom felett csak egy fél szózatot,
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
Fagyos tetemeim között lángot vetnek.

Eveztem én az élet kék taván.
(Remegtem éles alkonyatkor egyszer,
Mivelhogy nincsen semmi kabbalám

S de furcsa állat a magános ember,
Szeretne látni büszke partokat
S kilépni egyre soha-soha nem mer,

Csak messziről tár kapzsi karokat.)
A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet
(Avar királyfi volt a gondolat):

Pihen alattam a tajtékos élet,
Egy vén öreg a parton gödröt ás:
(Gyerekszem volt, de mélye feketéllett)

Riassza fel hát könnytelen csapás!
Az ingó lécen bátoran megálltam
S elém bukkant a vízi-óriás.

Ajkát tartotta. Remegett az állam:
Ha csókolom, a vérem nem hevül.
(A partok égtek rőtszakállú lángban.)

Aztán eltünt, otthagyva egyedül.
S én még sokáig megkövülve vártam
S úgy vert valami itt bennem, belül.

Barangol és zúg, zúg az őszi szél.
Csörögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én!
Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,
Mint nősirást az égiháború.
Egy nemzet és két ország hallja meg,
Mi bennem eddig titkon forra csak,
S amit keblemből mostan kiröpítek,
Mint a volkán az égő köveket.
Az forra bennem, az fájt énnekem,
Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy
E kétországos nemzet a magyar!
Ez tette lelkem pusztává, a bánat
Pusztájává, hol egy tigris lakik:
A vérszemű, a lángszemű harag.
Oh e vadállat hányszor verte el
Magányos éjim csendét, amidőn
Besüvöltötte puszta lelkemet! -
Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk,
Hogy szétrepesszük a szent levelet,
Mit diadalmas őseink írának,
Szivök vérébe mártván kardjokat?
Kettészakadtunk, és a szép levélből
Rongyok levének, miket elsodort
És sárba dobott a századok viharja.
Lábbal tiportak bennünket. Könyűket
És jajkiáltást küldöttünk az égbe,
De panaszunkat az be nem fogadta.
A rabszolgákat nem hallgatja az meg,
Mert aki jármot hágy nyakába tenni.
Méltó reá, hogy azt hurcolja is,
Míg össze nem dől a korbács alatt.
Tartottunk volna össze: a világ most
Tudná hirünket, nem volnánk kizárva
A templomból, hol a nagy nemzeteknek
A tisztelet tömjénét égetik.
Tartottunk volna össze, nem törölnénk
Szemünkből annyi fájdalmas könyűt,
Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel
Történetünknek sötét lapjait.
A porszemet, mely csak magában áll,
Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;
De hogyha összeolvad, összenő, ha
A porszemekből szikla alakúl:
A fergeteg sem ingathatja meg!
Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,
Amit mondtam, nem új, de szent igaz.
Az események romboló szele
Nem fú jelenleg, és a porszemek
Nyugton hevernek biztos helyökön;
De ha föltámad a szél, mielőtt
Eggyé olvadnánk, el-szétszór örökre
A nagy világnak minden részibe,
És soha többé meg nem leljük egymást.
Iparkodjunk. A század viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élet-halálnak vészes napjai.
Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen
Az eljövendő óriásokat.
Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,
Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!
Ki legelőször nyujtja ki kezét,
Azé legyen a hála s a dicsőség;
S ki elfogadni azt vonakodik?
Annak porára szálljon minden átok,
Melyet sirunkra majd virág helyett
Ültetni fognak maradékaink,
Kiket örökre megnyomoritánk!