Az én földem aludni akar,
Itt most szent, néma árnyak ingnak.
Engem ideűztek a hegyek,
Ez az én földem. Itt ütök
Téli tábort az álmaimnak.

Kék hegyek ködje omlik ide,
Hóharmatos a tarka avar,
Az én földem aludni akar:
Pedig én ide ünnepre jövök,
Fura lányokkal jövök ide:
Rózsa-lugas kell, nászágy kell nekünk,
Hahó, vén alvó, itt megpihenünk.
Meddő álmok e sápadt némberek,
Menyasszony mind, az egész sereg,
Elmúlt a nyár s ez mind nászágyra vár:
Ködharangok búgnak, zene szól,
Jön a vőlegény a hegyek alól.

Hideg ez a sík, fátyolos arcú.
Átgázolom a ködtakarót. Csönd.
Dobogok lábammal a földön,
Hiába költöm, hiába költöm:
Az én földem aludni akar.
Károgó varjak csapata száll,
De néma, de csöndes az avar.

Megjöttem. Hallod? Én vagyok itthon,
Aki rég elment, az a fiad.
Bomlik a fátyol, reszket a sóhaj,
A hullafoltos, vén Alvó riad.
Honnan jössz? A városból jövök,
Hozzád jövök, már rég hazavágyom.
És mit akar itt e cifra sereg?
E cifra sereg? Hát látod te is?
Ez mind csak álom, néhány nyári álom.
Forrók, buják, meddők szegények,
Együtt bolyongtunk, velük élek,
Nem tudta megáldani sehogy
Szomjas méhüket a városi nyár,
Erődért jöttünk a nagy pillanathoz,
Ez a meddő sereg csodádra vár.

A köd kavargott, rám ült, befedett,
Átokzsivaj zúgott az avaron:
Legyetek meddők, így akarom.
Bomló, beteg vágy nászt itt nem terem,
Az én síkomon nyílt a szerelem.
Itt a Jövő az úr a csók felett,
Itt nyáron szeret, aki szeret.
Űző vágynak itt nem üt csókos óra,
Pusztulj innen város beteg lakója,
Itt szűz világ van, álomnak szaka
S nem villámfényes nap az éjszaka,
Betelő a vágy, testes az álom,
Az élet mindig győz a halálon,
Itt álom és csók tiszta és egész,
Utánuk nem láz jő: szent pihenés.
Itt kínzó láz nem pusztít a sziven:
A sík ölel, terem és megpihen.
Az én sík-lelkem benned a lélek,
Neked nem kellett a sík-élet:
Szólít a város, várnak a hegyek,
Én idegennek ágyat nem vetek.
Bús álmaiddal vándorolj tovább,
Oda, hol egymás öldöső fele
A Csóknak és Termésnek istene,
Oda, hol célja, rendje nincs a csóknak
S becsük van a magtalan álmodóknak,
Hol betelő vágy nincs s örök a láz:
Itt nincs már csók, megérett a kalász.

Kalásztalan, bús lelkem indult,
Elhalt a ködharangok hangja s a zene
S én szálltam az álom-lányok csapatával
A város fele.
A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen,
Nézem a várost és nincsen szemem,
Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam,
Csak szállok búsan, némán, magasan:
Elűzött a földem.

Pharao, Élet, örök Nagyúr!
Egy rabszolgád fohászkodik hozzád -
Bocsáss, ha szava átokba fúl.

Örök piramis-bábelt rakunk,
Csókokkal tapasztjuk, aggyal vakoljuk,
S italod vérünk, mámorunk.

Jaj, érte csak én káromollak,
Bús proletárod, - ó nyomorult Élet!
Mások vígan vasárnapoznak.

De nem bánom, víg vígan fusson,
Én erős karral kicsikarom tőled
Csakazértis az ősi jussom.

Élet, Élet nyögve kivánlak
És öblös mellel hymnusodat zengem,
Futottam már, de most kivárlak.

Jöttem hozzád - most még bilinccsel:
Ó, hogyha néha riadok is tőled -
Nagyuram, Élet ne taszíts el!

Megpendítem hónapok multával
Még egyszer szerelmi lantomat;
Még ez egyszer, egyszer és utószor,
Mert ezentúl hangot ő nem ad.

Nem pazarlom én többé leányra
Dalaimat, érzeményimet.
Érzéketlen bábak a leányok,
Szívet és dalt nem érdemlenek.

Nem beszél vak indulat belőlem;
Csendes elmém, higgadt szózata.
Megszűnt már a vész, mely nem viszonzott
Szerelmem kínjából támada.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe,
Nem lebeg rajt szenvedély köde.
Mely előlem annyi szép virányt, de
Annyi puszta tájt is elföde.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe,
Jaj de mit lát, mit lát ott szemem?
Azt, hogy nincs már semmi szépet látnom...
Nincs barátság, nincs ott szerelem!

Egyedűl, e roppant nagy világtól
Elhagyatva, szeretetlenűl,
Máriusként, aki számüzötten
Egy országnak omladékin űl!

Nem lehet, hogy én még nem szeressek,
És hogy engem ne szeressenek!
Bármily hideg a világ: szívem még
Nem fagyott meg, szívem még meleg.

Lesz leány még, kell leánynak lenni,
Aki éreztesse majd velem,
Hogy áldás az átkos élet, melyben
Van egy percnyi boldog szerelem!

Ez már aztán az élet!
Az egész éven át
Föl és alá kószálom
A két magyar hazát.

Vándorlok Magyarország
Dicső térségein
S testvére, a szép Erdély
Regényes bércein.

Rónákról nézek távol
Hegyek tetőire,
És hegytetőkről nézek
Távol rónákra le.

Füvetlen fátlan puszta
S vad erdős rengeteg
Szép panorámaképen
Előttem ellebeg.

Ott városok harangja,
Itt mezei kolomp,
Amaz drámákat és ez
Tündérregéket mond.

Itt egy sötét nagy kastély
Taszít magátul el,
Ott egy fejér kis kunyhó
Barátként üdvezel.

Előre, csak előre,
Nagy messze még a cél;
Tovább, tovább mindegyre,
Gyorsan miként a szél.

Mi kéj, így kóborolni
Hegyen és völgyön túl,
Mi kéj! mint dagad keblem!
S erszényem mint lapúl!

Kürtét vadász zendíti meg,
Fellázad minden út;
Reng bérc és völgy és rengeteg,
Az őz riadva fut.
Én védtelent nem üldöznék;
Szelíd vagyok, s ha számban ég
Kék füsttel a pipa,
Tőlem, kis őz, pihensz mindég
Ernyőd sátoriba.

Mért lángol a busúlt vitéz?
Harcot nem szeretek.
Ott vér miatt pirúl a kéz,
Dúlván mint fergeteg.
Düh gyúljon ádáz lelkeken;
De nékem égjen csöndesen
Kék füsttel a pipa;
Mást hordhat véres telkeken
Tajtékzó paripa.

Viraszt a bölcs, gondol sokat,
S itt, s ott, s mindenfelé,
Eget, földet míg hányogat,
Csak a hibát lelé.
Jámbor, miért epedsz mindég?
Jőj, gyújts reá; ha vígan ég
Kék füsttel a pipa,
Derűl előtted föld és ég,
S nem lesz sehol hiba.

S te kit gyötör vad szerelem,
Szenvedsz igád alatt,
S gyötrelmeden kél gyötrelem,
Forrván baloldalad,
Vidúlj! örök bú nem tenyész;
Im így tanít s enyhítni kész
Kék füsttel a pipa.
Kín s kény, miként füst kél s enyész,
Más lép nyomaiba.

Sovárg, eped, szaguld, csapong
Az ember untalan,
Bár kedv és szándék, tett és gond
Lesűlyed nyomtalan.
Sok jót, dicsőt föld gyomra zár;
Leomla sok királyi vár,
S kék füsttel a pipa
Bolyongó vándor ajkán már
Ott ég romaiba.

Pest, 1826. november