A matematika az élet.
Silány, szürke
unott és öreg.
A világ ahol kettő meg kettő
négy,
és ez több
mint az Egy,
nekem nem kell!

Ha B vektor
mutat a lélekbe,
ott az á négyzet
csak ún. szerelem,
gyököt kell
vonni és
kész
Az egyenlet!

Kikötés az életre
Ütközik ezzel
Megoldás nincs.
Csak további feladat,
Legyen szorzat
Szorozd meg magad,
Velem!

Ha kézbe veszek egy könyvet,
Ugy érzem , rögtön könnyebb,
A gond is messze száll,
Kezem végig simítja,
Aztán mohón kinyitja,
Mert nem tud várni már.
A könyv lassan nyíló virág,
Színes, rejtelmes új világ.

Elém tárulhat sok titok,
A tudás, amit áhitok.
A könyv mindig megértő.
Ezerarcú az ismeret,
Meg kell ragadni míg lehet,
Tanulni sohsem késő.
A könyv egy csodás kincsesláda,
Ki mit keres azt megtalálja.

Régmúlt idő, történelem.
Elmerülni a végtelen
Időknek gyors futásán.
Néha, a téma képzelet;
Jövőben járó képeket
Hoz gondolatok szárnyán.
Betűk sorát ha olvasom,
Mint gyöngyszemek a gyöngysoron.

Szeretem a költészetet.
Megdobogtatja szívemet
A sok verses talány.
A rímek dalolnak, élnek
Táncolnak és zenélnek,
Ennél szebb nincs talán.
A vers lelkét ha megtalálom,
Elandalít mint édes álom.

Ahány könyv, annyi új varázslat.
Ha olvasol, benned szétárad
A szavak bársonya.
A könyv olyan mint jóbarát,
Szeresd, tiszteld minden sorát,
Nem csalódhatsz soha.
Megnyugvást, békét, és örömet ád.
Könyv nélkül üres lenne a világ.

A barátság egy búzatábla,
Erő, mely biztonságot ad.
Hajlong jobbra, és hajlong balra
Ha úgy hozza a pillanat.
Feléd hajol, ha bánatod van,
Egyenes, ha támaszra vársz.
Ha hibázol eltakar mindig
Az arany éltető kalász.

A búzában konkoly is terem,
Más szórja néha a magot.
Hízelgő szóval, álnok szivvel
Széjjelhintik a pipacsot.
Te majd taposol a búzában,
Hogy összegyűjtsd virágodat.
Szedhetsz pipacsot garmadával,
Érték csak a búza marad.

Aztán, ha nem lesz aratásod,
Kezed csak pipacsot talál,
Könny esővel hiába hinted,
A búza talpra már nem áll.
Ismerősöd lehet tán száz is,
De egy baráttal fel nem ér.
Olyan táplálék a barátság,
Mint éhezőnek a kenyér.

Reményeim mezején egy földbe vájt ásó. Elutasítás, ó miért jöttél át határomon? Ott álló határőr mire jó, ha jön az ár? Te zúgó habok közt behajóztál, s mosolyom száraz farönkként csapódott partnak. Valahol boldogságot aratnak, itt kiázott mederben csak csupasz magon matatnak. S, ha e föld volt is művelhető, most a sok száz hold csak madáretető. E tető csak feledhető emlékek tárházának takarója. Miért oly kevés az, ki másnak jóakarója? Bágyadt madárijesztőként húzom magam karóba, karomból kiálló tű, csak széna.
Özönvíz után lángörvény, düh az, mi földemet pusztítja, s fent gyűlő füstfelhőből nem jön csillapító eső. S ő végignézi. A hullámok sodrója, tűz csiholója.

Csak az idő képez termékeny humuszt, ott hol ezelőtt szerelem írt pusztító himnuszt. S én várok. Várok új hangra, hogy megváltást hozzon! Lelkesítsen! Művelésre bírjon!
Haragot oldó óda sózza élettelen telkem. Hangszeretetem ment meg, s nem a kábszerelmem! Búsan virágzó stróFáim növik körbe akkordpalotám. Egy-egy bund a bundám, ám nem öltöztet úgy, mint a jól csengő szinkópa. Reményeim rétjén újra lehet színpompa, boldogsággal szinkronban, ha már bánattá vált öröm nem szárad ár söpörte kövön, a sok magánnyal táplált madár nem más csak árny már, ha dühtől perzselő tűzvész végső szikrája is elvész. Ekkor lesz a föld termékeny, szorgos a rest, új hajnalba így fordul az utolsó könnyes est.

Magadban vívódsz,látom rajtad!
Mi kell hát? Bánat,vagy öröm?
Nem szólsz,mcsak nézel rám némán,
s én könnyeimmel küszködöm.

Magadban vívódsz! Mért nem érzed?
Én több vagyok mint gondolod!
Mit ér a forró ölelésed,
ha pillantásodtól megfagyok ?

Magadban vívódsz !Döntsd el végre
akarsz e engem teljesen?
ha akarsz ,neked kell jönnöd,
tedd félre büszkeségedet!

Vagy engedj szabadon! Kérlek!
Messze ,hol vár a végtelen!
Inkább eltűnök mint a szélvész,
de játékod akkor sem leszek!