Oly távol vagy most tőlem
s oly elérhetetlen mint életem
messzi csillagai csak a képzelet
vetít ki falaim négyszögére
hol szabályosan s józanul fut
a festékcsík a mennyezet alatt
s hiányod keserű ízeit nem oldja fel
az alkohol íze, sem a vágy hideg
márványharangja , konduló
óraütése az éjben ! Íme virrasztalak
mindig megújulva s kifulladásig
a dolgok néma önkívületében
s őrizlek mint hajnalok a törékeny
csendet Kutattalak már százszor is
asszonyokban akik szembejöttek
s újra hasztalan kereslek
Ólom súlyával görnyeszt az időnk
hiába kiáltok , halk szókkal
hiába kérlek már nem vagy itt !
Nincsen menedékem kívüled !
Térj vissza ! Kinyújtott kezemmel
könyörgök érted

Nem vagyok más, és nem vagyok rosszabb,
mint bárhol máshol az emberek,
ember vagyok csak. Oly sok hibával,
fogadj el így, és így szeress.

Ezernyi seb, mi úgy ég most bennem,
mint a láng, amely megsebez,
vöröslő nyelvét rám öltögetve,
összeégetve mindenem.

Mégsem az fáj. Most te fájsz úgy nékem.
Hiszen te voltál mindenem!
Hozzád szólt minden imádságom,
minden felvirradt reggelen.

Szerettem volna tenéked adni
mindent, de nem volt semmi sem,
amit adhatnék, csak a szívem,
azt törted össze teljesen.

Nem volt kincsem. A gazdagságom
szívemben hordtam, bár neked
kevés volt. Ma már én sem kellek.
Mért is kéne egy nincstelen?

Mért olyan bűn? Hisz te is hibás vagy!
Nem tökéletes senki sem.
Megbocsátottam minden bűnöd,
mégsem akarsz most látni sem.

Majd keresnél. Talán még sírsz is,
de már késő lesz, elmegyek,
megdermedt ködbe burkolózva,
akár a kóbor fellegek.

S akkor, mikor majd nem találsz már,
akkor érzed majd, mit jelent,
s mennyire fáj, hogy eldobtad magadtól
az egyetlen embert, ki szeretett.

Már csak emlék, ami kis történet volt,
De emlékezni jó, akkor is, ha rég volt!
Feledés homálya rá sohasem borul,
Mert az emlékek során a tűz újra felgyúl.
Szívemben, míg élek megőrizlek téged,
Lelkem tüze örökké éltet téged.
Nem tehetek róla, hogy így alakult,
Mindent elsöprő érzés ejtett rabul!
Megértem én az idők szavát,
Nem is akartam semmi mást,
Csak annyi figyelmet, fénysugarat,
Meg ne zavarjunk vele senki mást.
Emberi szeretet és barátság,
Őszinteség, nyíltság és szabadság.
Az én életem már nem fontos,
Te légy nagyon boldog!
Ha láthatlak, én már boldog vagyok,
S ha köszöntesz, attól elolvadok.
Ily kevéssel is beérem tőled,
Lelkemig ér köszöntésed!
Irántad érzett szeretetem, tiszteltem,
Mindig fénysugárként övez körül téged.
Most búcsúzom, de soha ne feledd,
Amíg élek nagyon szeretlek téged!
Cserébe semmit sem kérek érte,
Megismerhettelek, nekem már ez megérte!
Most fájdalomtól meggyötört lelkem,
Mert e kevés fénysugarat is elvesztettem!
Bezárom hát szívemet, lelkemet,
De hívem megőrzöm emlékedet.
Egyszer, én is az idők múltán,
Feltámadok, mint hamvaiból a Főnixmadár!

Hulló csillagok könnyei,
mint tengerfenék gyöngyei,
káprázatos, égi látvány,
midőn lejti végső táncát.

Hullámok törnek az égig,
esdve a csillagot kérik,
vágyva a kristályos csodát,
a mélyben imádnák tovább.

Otthona lenne kék mélység,
ragyogna a holdfényénél,
változna fénylő virággá,
örökkévalóság vár rá.

Nem csábítja az öröklét,
vágyak, mik eddig gyötörték,
fénycsóvaként tovasuhan,
szabadként a mélybe zuhan.

Ni-csak, ni-csak mi történt,
a csoda most megtörtént,
tintafoltból feléled,
hogy csak álom, reméled.

Alakot ölt, vigyorog,
mindenre csak fintorog,
nincsen senki mellette,
akit ő eljegyezne.

Gondol egy nagy merészet,
túl nagy ő egy egésznek,
jobbra-balra tekereg,
egy kis darab lepereg.

Alakul egy új csoda,
mindene a cicoma,
Paca Csaba csak ámul,
a szíve is meglágyul.

Szép ez a Paca Maca,
- milyen lenne mint ara?
Meg is kéri a kezét,
aranygyűrű a pecsét.

Maca csak rázza fejét,
nem kell neki egy segéd,
herceget vár a lován,
bár jobb lenne egy volán.

Így telnek hosszú percek,
nem érkezik a herceg,
bánja is tettét Maca,
hová vitte a daca.

Szomszédja Paca Csaba,
házán szép csillámpala,
jól működik ipara,
neki is van inasa.

Maca már nem is bánná,
ha Csaba őt imádná,
bevet minden praktikát,
óhajtva romantikát.

Csaba szíve megdobban,
szerelme is fellobban,
Macát sosem feledte,
mindig is őt szerette.

Nincs benne neheztelés,
átölelve kedvesét,
két paca eggyé válik,
csak a szemem káprázik.

Álom volt, vagy valóság?
- Az érzékek csalókák,
semmi sem lehetetlen,
csak az ész tehetetlen.