1. rész

Pistike ötéves, Holnap szülinapja.
Ajándékot vásárol az édesapja.
Hatalmas játékbolt játékokkal tele.
Papa jól tudja, hogy fia mit szeretne.

Pistike gyűjti az ólomkatonákat.
Ahogy belép, meglát egy polcon vagy százat.
Jó pár ezek közül már megvan fiának.
De hamar kiderül, hogy nem jött hiába.

Volt a seregben egy délceg ólomhuszár.
Bal kezében puska, jobbjával szalutál.
Mellette ólomló szépen felnyergelve.
Ilyen nincs még otthon. A papa megvette.

Megvirrad a másnap, Pisti szülinapja.
Szüleitől az ólomhuszárt megkapja.
Majd kibújik a bőréből örömében.
Örömkönnyek szöknek a szülők szemébe.

Mostantól a huszár a kedvenc játéka.
Elmúlt öt évének legszebb ajándéka.
Vele játszik nappal, vele alszik éjjel.
Ragaszkodik hozzá tiszta szenvedéllyel.

A huszár a vezér az ólomseregbe.
A történet ezzel befejeződhetne.
De még nincsen vége, van némi folytatás.
Leírom. Nektek pedig továbbolvasás.

2. rész
Nagyon sok év eltelt a történet óta.
Alig emlékszünk a huszárra s a lóra.
Pistike rég megnőtt. Ma már Pista bácsi.
Kisfia épp most kezd iskolába járni.

Az ólom sereget húsz éve kinőtte.
Hírmondó sem maradt a házban belőle.
Már távoli emlék a huszár és lova.
Régesrég eltűntek. Csak én tudom hova.

Sokáig hányódtak akkortájt a házban.
Először a polcon, aztán a kamrában.
Kikerült végül egy hulladéktelepre.
Halványan emlékszik még a szeretetre.

Érte jöttek aztán, autóra tették.
Lovával együtt egy nagy kohóba vitték.
Kemencébe rakták, és megolvasztották.
Öntöttek belőle új ólomkatonát.

Pisti bá fiának most van szülinapja.
Nagy ünnep ez. Játékboltba viszi apja.
És vajon mit látnak meg az egyik polcon?
Délceg ólomhuszár feszít ólomlovon.

Kis Pisti már döntött. A huszárt megvették.
Apja szeme könnyes, előjön az emlék.
Elérzékenyülve megy haza fiával,
És az újjáéledt ólomkatonával.

Pisti szülinapja pompásan sikerül.
Este a huszár a játékpolcra kerül.
Jobb kézzel szalutál, baljában puskája.
Vigyáz a családja éji nyugalmára.

Tényleg nyolc éve volt már öreg iskolám,
mikor kapudon beléptem először én ?
Majd segítő kezeket nyújtott sok tanár,
hisz ők is itt kezdték még annak idején.

Mennyi szépet tanultam az évek alatt,
s milyen rövid így utólag ez a nyolc év!
Bár elmúlt már, mégis örökre meg marad
felidézem majd a múltra emlékezvén .

Nyolc éve érkeztem remegő kezekkel
és most nyolc év után búcsúzom s elmegyek.
Tanáraimnak mindenért köszönettel
e remegő kézzel visszaintegetek!

Van egy kicsi csodakutyánk, Pötyi a neve,
született már régen neki egy szép gyereke.
Megnőtt olyan nagyra, hogy nagyobb az anyjánál,
Mocinak neveztük el, bár Ő is egy kislány.

Kaptak mind a ketten egy jóval nagyobb társat,
így már nemcsak két kutyát, szerethetünk hármat.
Talán nem véletlen, még eggyel szaporodtunk,
négy kutyával játszhatunk, hogyha unatkozunk.

Cicánkat, a Mircit is ajándékba kaptuk,
jó és dolgos kis állat, ezt mi meg nem bántuk.
Mircikénk, ha elfárad, Pötyi hátán fekszik,
igaz álomba merül, nagyon mélyen alszik.

Kicsiny kakaskánk, a beteg, sánta lábával,
együtt él és álmodik a kis kutyáinkkal.
Ha a Moci és a Pötyi rossz fát tesz a tűzre,
tanítani kell Őket egy kis fegyelemre.

Ha megdorgálom Őket, meg nem haragszanak,
szeretetet továbbra is önzetlenül adnak.
A szeretet iskolájuk példamutató,
itt lehetne az ember eminens tanuló.

Régen, nagyon régen bucsuztam el tőle,
Azóta még hirt se hallottam felőle.
Haj pedig beh sokat gondoltam reája,
Amióta megkezdődött életemnek
A kálváriája . . .

Sok-sok idő tünt le azóta mögöttem,
És ime, mit látok! - való ez, vagy álom? . . .
Az iskolánk, melybe egykor jártam én,
Csak romjait látom . . .

Fölmegyek, megállok a romok tetején,
Ahol egykor mi voltunk itt ezek helyén:
Én és társaim - itt voltak a padok,
Itt ültünk mi együtt, ahol ma már itten
Csak én magam vagyok . . .

A leányok padja itt volt átellenben,
Az ablakok mellett a fiukkal szemben;
S az ablakon által ki-ki nézegettünk
Az erdőre, rétre, hol tanulás után
Játszadozva mentünk.

Rég volt, hogy mi együtt játszadoztunk itten,
Azóta már nagyon megváltozott minden;
Itt e romok körül, régi tölgyek, nyárfák,
Kiirtva mind és helyüket már ujak,
Fiatalok állják . . .

S amott, ahol egykor halastó volt régen,
Magas füzek állnak ott az erdőszélen;
S a Szentjános-szobor a nagy változással,
Az is eltünt onnan, nem törődtek vele
Nem pótolták mással.

De én e romokat még el nem hagyhatom,
Jó tanítóm szavát vélem, hogy hallgatom;
Gyermekeim tanuljatok! - szólott eképp,
Amit itt tanultok, kinn az életben majd
Hasznát veszitek még . . .

Szólt és rámutatott egy könyvnek lapjára,
Ez vezet bennünket, a betü fáklyája! . . .
S e világnál én is elmondhatom bátran,
Sok küzdelmek, gáncsok között a helyemet
Mindenkor megálltam.

De még itt nem végződik az én életem,
Száguld a jövőbe, tova képzeletem;
S látom, miként halad ott egy uj nemzedék,
Ahol már a régi, ledült iskolának
Uj állja a helyét . . .

Pécshez!

Pécs az én városom,
büszke vagyok,
hogy itt lakhatom.
Örülök mert itt születtem,
és így tüke pécsi lettem.

Van e városnak mindene,
történelme, egyeteme,
egy fő védnöke, a hegye,
melynek Mecsek a neve.

Ők voltak az elsők:
kiket nem nyelt el a végtelen,
akik fenn éltek a Jakab hegyen.
Ma is ott az avargyűrű,
pár Trák nyílhegy és kösöntyű.

Utánuk a rómaiak,
nekik már több nyomuk maradt.
Ők alapították Sophianet,
és megadták Pécs első nevét.

Jöttek ide hódítani,
Orosz, Török, és Római.
Ám a végén ők hódoltak,
e mediterrán városkának,
s, lassan a lakóivá váltak.

Támadták a várost, bőszen, vadul,
mint a tenger oly szilajul.
De, meg törtek e táj láttán,
az itt élők nyugalmán.

Bár pusztítani akartak,
végül mégis nyomot hagytak,
ha nem is üszkös romot,
türbét, sírkamrát, templomot.

A királyok sem voltak restek,
így ők is építtettek.
Várat, templomot emeltettek,
ide egyetemet rendeltek.

Itt élt és alkotott,
Jannus a kétarcú Pannonius,
ki pap volt és költő.
Mi nem összeegyeztethető?

Nagy Lajos a lovagkirály,
iskolája még mindig áll.
Szép honunkban az első,
honnan sok nagy elme kinő.

Itt élt Szapolyai püspök,
ki sereget nem küldött,
a mohácsi csatába,
s, ez lett II. Lajos halála.

Itt volt Zrínyi a híd égető,
a hadvezérből a költő tört elő,
a szigeti várat hősen védő,
és a végén büszkén kitörő.

Napóleon is járt erre,
a pécsi huszárság segítette.
A hős seregnek tisztelegtek,
nekik emlékművet is emeltek.

A közelmúlt is, ha kívántuk,
csinált hősöket minálunk.
Az 56- os ellenállók,
a Mecseki Láthatatlanok.

Köszönöm,
hogy engedett itt nevelkedni,
tanulni, dolgozni, sportolni.
Talán családot is alapítani?
És, ha itt lesz az ideje, meghalni.

Pécs, 2004