Idő 
Értékelés 
Értékelés Századparancsnok voltam a mély hóban…
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Öregszek?
(Septolet csokor)
Időben, hogy
Ne maradjak le,
Mert fogy,
Üstöke kezembe!
Nyeregbe, seregbe?
Eszembe, fejembe?
Egekbe?
*
Rokonnak hinni?
Barátban bízni?
Testvértől kérni?
Munkahelyen komázni?
Hazafele kocsmázni?
Támadód anyázni?
Idegent benyálazni?
*
Vénülés, szélütés, enyhülés,
Repülés, fütyülés, meghűlés.
Öldöklés, lincselés, büntetés.
Sürgés,
Nyüzsgés,
Csipkés-ölelés,
Nagy nyögés?
*
(Senrjon)
Ezekre kén? felelet,
Üstökét fogni meddig lehet?
Nap felhő mögött.
*
(10 szavas)
Öregember is csak keresi válaszokat,
Vagy tudja, vagy hallat mordulásokat?
*
(3 soros-zárttükrös)
Legnagyobb baj, hogy semmit nem tudunk, körülvevő időről,
Ez ráadásul, nem egy rakás szén, amit gyorsan ki-köböl?
Legnagyobb baj, hogy semmit nem tudunk, körülvevő időről.
Időben lemaradni, akkor bizony sokból kimaradni,
De itt is van baj, hogy ember nem évelő? újra fakadni?
Visszakapni? Kitartani? Haladva, így-úgy megmaradni?
Vecsés, 2019. május 4. ? Kustra Ferenc József ? íródott: Alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.
(Septolet csokor)
Időben, hogy
Ne maradjak le,
Mert fogy,
Üstöke kezembe!
Nyeregbe, seregbe?
Eszembe, fejembe?
Egekbe?
*
Rokonnak hinni?
Barátban bízni?
Testvértől kérni?
Munkahelyen komázni?
Hazafele kocsmázni?
Támadód anyázni?
Idegent benyálazni?
*
Vénülés, szélütés, enyhülés,
Repülés, fütyülés, meghűlés.
Öldöklés, lincselés, büntetés.
Sürgés,
Nyüzsgés,
Csipkés-ölelés,
Nagy nyögés?
*
(Senrjon)
Ezekre kén? felelet,
Üstökét fogni meddig lehet?
Nap felhő mögött.
*
(10 szavas)
Öregember is csak keresi válaszokat,
Vagy tudja, vagy hallat mordulásokat?
*
(3 soros-zárttükrös)
Legnagyobb baj, hogy semmit nem tudunk, körülvevő időről,
Ez ráadásul, nem egy rakás szén, amit gyorsan ki-köböl?
Legnagyobb baj, hogy semmit nem tudunk, körülvevő időről.
Időben lemaradni, akkor bizony sokból kimaradni,
De itt is van baj, hogy ember nem évelő? újra fakadni?
Visszakapni? Kitartani? Haladva, így-úgy megmaradni?
Vecsés, 2019. május 4. ? Kustra Ferenc József ? íródott: Alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.
Másoknak pénz és hatalom kezesek,
Ezek nélkül e földön mit keresek?
Olyan vagyok, mint gát, mit áttör a folyó
Rohama, mert nem volt elég ellenálló.
Énvelem szemben, az élet szeszélyes
És pénz meg hatalom nélkül veszélyes.
Mint nagy, bősz hullámroham, sodródom,
Így nem maradok semmi, csak porom.
Sem a társadalomban, sem a családban
Nincsen helyem, ezen hierarchiában,
Mert olyan rossz a személyiségképem,
Hogy elvesztettem –tán nem is volt- létem.
Az észrevétlenek nagy csoportjába
Tartozok és így nincsen tovább máma.
Továbblépnék valami jövő felé,
Mely az enyém lehetne, így a lété?
A Maslow féle piramis csúcsának
Közelében sem vagyok, oldalának
Simaságán csak visszacsúszok...
Magamban hiába háborgok.
Úgy látszik az én kiteljesedésem,
Hogy elfogadom a sorsom vagy mégsem.
Felismertem, elfogadom, így ez van…
Egyéniségem, életem? Nincs! Ez van…
Budapest, 2000. július 9. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás
Ezek nélkül e földön mit keresek?
Olyan vagyok, mint gát, mit áttör a folyó
Rohama, mert nem volt elég ellenálló.
Énvelem szemben, az élet szeszélyes
És pénz meg hatalom nélkül veszélyes.
Mint nagy, bősz hullámroham, sodródom,
Így nem maradok semmi, csak porom.
Sem a társadalomban, sem a családban
Nincsen helyem, ezen hierarchiában,
Mert olyan rossz a személyiségképem,
Hogy elvesztettem –tán nem is volt- létem.
Az észrevétlenek nagy csoportjába
Tartozok és így nincsen tovább máma.
Továbblépnék valami jövő felé,
Mely az enyém lehetne, így a lété?
A Maslow féle piramis csúcsának
Közelében sem vagyok, oldalának
Simaságán csak visszacsúszok...
Magamban hiába háborgok.
Úgy látszik az én kiteljesedésem,
Hogy elfogadom a sorsom vagy mégsem.
Felismertem, elfogadom, így ez van…
Egyéniségem, életem? Nincs! Ez van…
Budapest, 2000. július 9. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás
Az orosz sztyeppen
Megérkezett a fagyás.
Idő, zúzmarás.
*
Az orosz sztyeppen
Keblére ölelő fagy…
Mini jégcsapok.
*
Az orosz sztyeppen
Hajnali hideg kemény!
Befagyott vizek.
*
Az orosz sztyeppen
Fűtött gerendaházak…
Farkas jár erre…
*
Az orosz sztyeppen
Növények tetszhalottak.
Örökzöld fenyők.
*
Az orosz sztyeppen
Fehér szín festi tájat…
Jégcsap nem csöpög.
*
Az orosz sztyeppen
Fehér szín oly’ vakító.
Taposó csizma.
*
Az orosz sztyeppen
Havat látó tekintet...
Trojka meg nem áll.
*
Az orosz sztyeppen
Már az udvar is fehér.
Ló paták csúsznak.
*
Az orosz sztyeppen
Végzetes a hófúvás.
Trojka biz’ segít!
*
Az orosz sztyeppen,
A hófúvás állandó!
Nincsen búvó hely.
*
Az orosz sztyeppen
Hóvihar forgataga…
Egyujjas kesztyű.
*
Az orosz sztyeppen
Hideg, hóviharos est.
Minden víz fagyott.
*
Az orosz sztyeppen
Szúrósas a levegő…
Hóvihar… ádáz.
*
Az orosz sztyeppen
Lehelet baktat… hóban.
Jeges felület.
*
Az orosz sztyeppen
A havas tájék üres.
Csak hókupacok…
*
Az orosz sztyeppen
A hideg, metsző szélben…
Arcot fájdító.
*
Az orosz sztyeppen
Hull a hó a mezőre!
Szép, fehér bársony.
*
Az orosz sztyeppen
Minden sima… nagy fennsík.
Fehér lepedő.
*
Az orosz sztyeppen
Hótakaró vastagszik.
Törött hólapát.
*
Az orosz sztyeppen
Fény, hótakarót lazít.
Hó, kötésig ér.
*
Az orosz sztyeppen
Élet, álomba hamvadt.
Lélekmelegség.
*
Az orosz sztyeppen
Hallgathatók hópelyhek…
Szellem melegség.
*
Az orosz sztyeppen
Három hónapos a nyár.
Rövid élvezet.
Vecsés, 2016. január 5. – Kustra Ferenc József – íródott: eredeti, Basó féle stílusban írt haiku csokorban, fél-haiku láncban… [600-800 éve Japánban még úgy tartották, ha a haikuíró, életé-ben meg tudott írni 10 haikut, akkor ő már mester!]
Megérkezett a fagyás.
Idő, zúzmarás.
*
Az orosz sztyeppen
Keblére ölelő fagy…
Mini jégcsapok.
*
Az orosz sztyeppen
Hajnali hideg kemény!
Befagyott vizek.
*
Az orosz sztyeppen
Fűtött gerendaházak…
Farkas jár erre…
*
Az orosz sztyeppen
Növények tetszhalottak.
Örökzöld fenyők.
*
Az orosz sztyeppen
Fehér szín festi tájat…
Jégcsap nem csöpög.
*
Az orosz sztyeppen
Fehér szín oly’ vakító.
Taposó csizma.
*
Az orosz sztyeppen
Havat látó tekintet...
Trojka meg nem áll.
*
Az orosz sztyeppen
Már az udvar is fehér.
Ló paták csúsznak.
*
Az orosz sztyeppen
Végzetes a hófúvás.
Trojka biz’ segít!
*
Az orosz sztyeppen,
A hófúvás állandó!
Nincsen búvó hely.
*
Az orosz sztyeppen
Hóvihar forgataga…
Egyujjas kesztyű.
*
Az orosz sztyeppen
Hideg, hóviharos est.
Minden víz fagyott.
*
Az orosz sztyeppen
Szúrósas a levegő…
Hóvihar… ádáz.
*
Az orosz sztyeppen
Lehelet baktat… hóban.
Jeges felület.
*
Az orosz sztyeppen
A havas tájék üres.
Csak hókupacok…
*
Az orosz sztyeppen
A hideg, metsző szélben…
Arcot fájdító.
*
Az orosz sztyeppen
Hull a hó a mezőre!
Szép, fehér bársony.
*
Az orosz sztyeppen
Minden sima… nagy fennsík.
Fehér lepedő.
*
Az orosz sztyeppen
Hótakaró vastagszik.
Törött hólapát.
*
Az orosz sztyeppen
Fény, hótakarót lazít.
Hó, kötésig ér.
*
Az orosz sztyeppen
Élet, álomba hamvadt.
Lélekmelegség.
*
Az orosz sztyeppen
Hallgathatók hópelyhek…
Szellem melegség.
*
Az orosz sztyeppen
Három hónapos a nyár.
Rövid élvezet.
Vecsés, 2016. január 5. – Kustra Ferenc József – íródott: eredeti, Basó féle stílusban írt haiku csokorban, fél-haiku láncban… [600-800 éve Japánban még úgy tartották, ha a haikuíró, életé-ben meg tudott írni 10 haikut, akkor ő már mester!]
Rég volt már, de milyen régen
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.
Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.
Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.
Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.
Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.
Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.
Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.
Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.
A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.
Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.
(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.
Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.
Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.
Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.
Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.
Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.
Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.
Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.
A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.
Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.
(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)
