Azon a reggelen
amikor visszatért
amikor
szép arcát újra láttam
száz karral öleltem volna
mert feltámadt Önért újra a vágyam

Én írtam Önnek s ennél több mi lehet
köszöntésként szerettem volna vezetni
parázna
angyalként
a kezét testemen
hogy szeliden és vadul ismerkedjék velem
de a vers amit írtam önmagáért
beszélt

Én is szinte látom büszke kék
tekintete tüzét ami talán megvet
de szeretem mégis

tudom
amit Önről tudok az még kevés
szinte semmit sem árult el az a pár
beszélgetés
ami közöttünk volt
semmit sem árult el magáról
az én vágyakozó szerelmes éjszakáimról
s rólam se persze

Ha Ön
másba szerelmes mincs mit
tennem
kifeküdhetek az Ön küszöbe elé
a hóra tudom
akkor sem ér
semmit
az én lángolásom szen a nyári
alkonyon

Ön úgy vélem erős társat keres
kinek szövetséget ajánl
vagy nem keres senkit
míg
én szerelemről beszélek

ami egyszeri és megismételhetetlen
és
ami vihar
ami nem vár, nem kérlel
ami jön mint maga az élet

Ön mondhatja azt
hogy ez csak testiség
Ön azt mondhatja
ha húsz éves lenne,és én is fiatal
lehet elsodorná
verseim szirén-hangja

nem tudom
csak azt tudom, hogy
csak a most van
most kell szeretni ha még szeretni akarunk
most kell ölelni mielőbb és gyorsan
metrt ki tudja lesz e
holnap

bár a versem önmagáért beszél
én
Önt
szeretném ha szerethetném

ha az
Ön ölelései engem
szeretnének
minden nap ünnepnap lenne
mert ölelései elraganának
és egy másik
világba
elvinnének

ha hűs tenyerébe rejthetném
lázas arcom
ha ölelő karokkal várna
ha elfogadna
ha átringatna egy másik
világra

ha láthatnám többször édes arcát
ha hallhatnám a gyönyörtől
ujjongó
hangjait
gyönyörű lenne
s ha szemem sugarai fellobbantanák
az én vágyam tüzén
s az Ön vágyait
ha érezhetném forró ujjainak
érintéseit

térdrehullva
szeretném imádnám csókolnám
az Ön csodáit
el nem követett büneim
bűnbocsánatát is várva
térdre hullva
csókolnám Önt csókjaimmal
egy nagy mindent elsöprő
feloldozásban

Szemeim levetkőztetnek
ha látlak
s levetem rólad minden ruhádat
szőke hajad összeborzolom
gyönyörű meztelenséged
hajlatait
képzeletemben mindenütt
csókolom
csókolom az arcodat
a szádat
melltartód levéve
édes melleidet
imádom
bimbóidat száz csókkal
csókolom
s lefelé haladva a köldöködet
hasad feszes
forróságát
centinként
csókolom
míg elérem
ábrándos öled
lüktető
szőke háromszöged ahonnan
a te lázas asszonyi illatodat
iszom,
ahol nyelvemen
a számon érzem ízeidet
a te buja és forró
édes sós nedveidet
amikre vágyom
ahol száz és száz
csókommal haraplak csókollak
ahol férfias alázatommal
a te szeretkező
vágyadra
várok

Az esti fények
már kialudtak
és nem fénylenek
fönt a csillagok
a hold sem világít,
az éjszaka rideg sikátora
is hidegen ásít
magam vagyok
hol vagytok ti
vágyott
édes asszonyok ?
ki mellett zihál az
álmotok ?
térdre hullva
hódolok
csodáitok előtt
hajnali utcáim őrzik
odakint a csöndet
hallani vélem hogy
a hajnali harmat pereg
pereg a földre
mint a könnyek
s tudom
büszke csípőtöket
ölelni ma hiába vágyakozom

Ajánlás

Gyönyörűm !
ölelj meg ! suttogva, karjaidba zárva
Gyönyörűm
ölelj meg ! forró csókokat forrasztva a számra
Gyönyörűm
ölelj meg ,! szoríts az ujjaid bilincsébe zárva
Gyönyörűm
ölelj meg ! szoríts gyönyörű melleid között
Gyönyörűm
ölelj meg ! fogadj be kitárt bozontos öledbe
Gyönyörűm
ölelj meg ! verdes rajtam lázasan zihálva
Gyönyörűm
csókolj szelíden és vadul feloldozásra várva
Gyönyörűm
áhítattal imádlak ölelj meg engem
add számba öled ajkait ezeket a
szőke bársonyos csodákat
vágyom reád szeress engem

Nem vagyok más, és nem vagyok rosszabb,
mint bárhol máshol az emberek,
ember vagyok csak. Oly sok hibával,
fogadj el így, és így szeress.

Ezernyi seb, mi úgy ég most bennem,
mint a láng, amely megsebez,
vöröslő nyelvét rám öltögetve,
összeégetve mindenem.

Mégsem az fáj. Most te fájsz úgy nékem.
Hiszen te voltál mindenem!
Hozzád szólt minden imádságom,
minden felvirradt reggelen.

Szerettem volna tenéked adni
mindent, de nem volt semmi sem,
amit adhatnék, csak a szívem,
azt törted össze teljesen.

Nem volt kincsem. A gazdagságom
szívemben hordtam, bár neked
kevés volt. Ma már én sem kellek.
Mért is kéne egy nincstelen?

Mért olyan bűn? Hisz te is hibás vagy!
Nem tökéletes senki sem.
Megbocsátottam minden bűnöd,
mégsem akarsz most látni sem.

Majd keresnél. Talán még sírsz is,
de már késő lesz, elmegyek,
megdermedt ködbe burkolózva,
akár a kóbor fellegek.

S akkor, mikor majd nem találsz már,
akkor érzed majd, mit jelent,
s mennyire fáj, hogy eldobtad magadtól
az egyetlen embert, ki szeretett.

Hulló csillagok könnyei,
mint tengerfenék gyöngyei,
káprázatos, égi látvány,
midőn lejti végső táncát.

Hullámok törnek az égig,
esdve a csillagot kérik,
vágyva a kristályos csodát,
a mélyben imádnák tovább.

Otthona lenne kék mélység,
ragyogna a holdfényénél,
változna fénylő virággá,
örökkévalóság vár rá.

Nem csábítja az öröklét,
vágyak, mik eddig gyötörték,
fénycsóvaként tovasuhan,
szabadként a mélybe zuhan.